Lapáremelések után, s alighanem újabb lapáremelések előtt vagyunk.
A napisajtó 1989. január 9-i példátlan mértékű drágítását követően a már
bejelentett papíráremelés és nyomdai díj-növelés elkerülhetetlenül feljebb
srófolja majd számos heti- és havilap árát is. Most, amikor hitelesebbé válik a
tájékoztatás, élénkebbé a nyilvánosság előtt zajló véleménycsere, s markánsabbá
formálódnak az egyes lapok, mind kevesebben engedhetik meg maguknak az
újságolvasás "fényűzését". Több mint 500 ezer család mondta le január 1-én
napilap előfizetését. Máris 250 ezerrel csökkent a régi hetilapok előfizetőinek
száma. Minderre csak részben magyarázat az új lapok színrelépése: ezek ugyanis
összesen mintegy 50 ezer előfizetőt hódítottak el. A sajtónyilvánosság reformját
az újságok mind magasabbra szökő árában kell megfizetni? - kérdezik sokan.
A
pluralista sajtó megteremtése és a mostani áremelések között azonban legfeljebb
csak igen laza logikai összefüggés mutatható ki. A drasztikus napilap drágulás a
"felpumpált" példányszámú lapokat - amelyek terjesztését korábban különféle
eszközökkel elősegítették, s amelyek példányszámát papírhiányra hivatkozva (más
újságokkal ellentétben) csak a legritkább esetben korlátozták - kétségkívül
érzékenyen érintette. Ezek szinte egyik napról a másikra elvesztették
olvasótáboruk egyharmadát.
A lapkiadás eredendően rossz, az ötvenes években gyökerező gazdálkodási szerkezetén azonban a januári napilap áremelések mit sem változtattak. Tovább él az MSZMP hatalmi érdekeit tükröző dotációs rendszer. Még mindig néhány nagy lapkiadó mammutvállalat uralja a terepet. Ezek, minthogy gazdálkodásuk többnyire áttekinthetetlen a laptulajdonosok számára, szinte tetszés szerinti rezsiköltséggel terhelhetik agyon a szerkesztőségeket. A hatalom közpénzekből, illetve a nyereségesen gazdálkodó lapok megsarcolásával támogatja a számára kedves kiadványokat, anélkül, hogy e pénzekkel a közvetlenül érintett szerkesztőségek és a társadalom előtt bárki elszámolna. A lapok piaci megmérettetését - a változatlan struktúra miatt - az áremelés sem tette lehetővé. A drágítás indokául ugyan az önfinanszírozást is felhozták, ez azonban - mint időközben kiderült - még így sem valósul meg. Eleve elképzelhetetlen is ez mindaddig, amíg a 100 ezer és fél millió példányszám közötti, változó nyomdaköltséggel készülő napilapok árát központilag ugyanakkora összegben határozzák meg. A régi, államosított sajtóviszonyok néhány további eleme sem változott. Továbbra is a posta kizárólagos joga - egyben nyomasztó kötelessége - a hírlapterjesztés. Változatlanul központilag osztják el az újságnyomó papírt, miközben mindmáig kihagyták azt a szabadon importálható cikkek listájáról.
Amíg a sajtó gazdálkodási rendszere alapjaiban változatlan marad, a lapáremelések semmit sem oldanak meg: a termelési költségek megállíthatatlannak tetsző növekedése címén vagy a lap-dotáció, vagy az újságárak szöknek az égbe. A számlát azonban mindenképpen a közönségnek nyújtják be - ki a pénzével, ki az újságolvasásról való kényszerű lemondással fizet.
Az ördögi körből ki kell törni. Tiszta, átlátható viszonyokat kell teremteni a sajtógazdálkodásban. Ennek érdekében
1. liberalizálni kell a papírgazdálkodást és a papírimportot, vagy is fel kell számolni a központi papírelosztást, s mind a hazai, mind a külföldi piacon szabadon megvásárolható cikké kell tenni az újságnyomó papírt;
2. a laptulajdonosok ne közpénzekből, hanem saját bevételeikből fedezzék lapjaik előállításának költségeit, miközben persze senki sem vitathatja el tőlük azt a jogot, hogy nyereséges kiadványaik terhére finanszírozzák veszteséges lapjaikat;
3. meg kell szüntetni a posta terjesztési monopóliumát, ki kell építeni a lapterjesztési verseny jogi, pénzügyi és szervezeti feltételeit;
4. az újságírók keresetét ne valamiféle rejtett átlagbér-színvonal, hanem lapjuk nyeresége, illetve a laptulajdonos döntése határozza meg; a kormány és az érdekvédelmi szervezetek csak a minimális újságíró bérekben egyezzenek meg;
5. a nagy lapkiadó vállalatok által szorongatott szerkesztőségek vegyék kezükbe sorsukat: kezdeményezzék leszakadásukat, szorgalmazzák saját lapkiadó hivatal megalakítását, esetleg vegyenek részt maguk is tulajdonosként ilyenek létrehozásában;
6. a növekvő költségek miatt mind nehezebb helyzetbe kerülő szaklapok megjelentetését sajtóalapítványok életrehívásával szükséges támogatni.
A lapkiadás eredendően rossz, az ötvenes években gyökerező gazdálkodási szerkezetén azonban a januári napilap áremelések mit sem változtattak. Tovább él az MSZMP hatalmi érdekeit tükröző dotációs rendszer. Még mindig néhány nagy lapkiadó mammutvállalat uralja a terepet. Ezek, minthogy gazdálkodásuk többnyire áttekinthetetlen a laptulajdonosok számára, szinte tetszés szerinti rezsiköltséggel terhelhetik agyon a szerkesztőségeket. A hatalom közpénzekből, illetve a nyereségesen gazdálkodó lapok megsarcolásával támogatja a számára kedves kiadványokat, anélkül, hogy e pénzekkel a közvetlenül érintett szerkesztőségek és a társadalom előtt bárki elszámolna. A lapok piaci megmérettetését - a változatlan struktúra miatt - az áremelés sem tette lehetővé. A drágítás indokául ugyan az önfinanszírozást is felhozták, ez azonban - mint időközben kiderült - még így sem valósul meg. Eleve elképzelhetetlen is ez mindaddig, amíg a 100 ezer és fél millió példányszám közötti, változó nyomdaköltséggel készülő napilapok árát központilag ugyanakkora összegben határozzák meg. A régi, államosított sajtóviszonyok néhány további eleme sem változott. Továbbra is a posta kizárólagos joga - egyben nyomasztó kötelessége - a hírlapterjesztés. Változatlanul központilag osztják el az újságnyomó papírt, miközben mindmáig kihagyták azt a szabadon importálható cikkek listájáról.
Amíg a sajtó gazdálkodási rendszere alapjaiban változatlan marad, a lapáremelések semmit sem oldanak meg: a termelési költségek megállíthatatlannak tetsző növekedése címén vagy a lap-dotáció, vagy az újságárak szöknek az égbe. A számlát azonban mindenképpen a közönségnek nyújtják be - ki a pénzével, ki az újságolvasásról való kényszerű lemondással fizet.
Az ördögi körből ki kell törni. Tiszta, átlátható viszonyokat kell teremteni a sajtógazdálkodásban. Ennek érdekében
1. liberalizálni kell a papírgazdálkodást és a papírimportot, vagy is fel kell számolni a központi papírelosztást, s mind a hazai, mind a külföldi piacon szabadon megvásárolható cikké kell tenni az újságnyomó papírt;
2. a laptulajdonosok ne közpénzekből, hanem saját bevételeikből fedezzék lapjaik előállításának költségeit, miközben persze senki sem vitathatja el tőlük azt a jogot, hogy nyereséges kiadványaik terhére finanszírozzák veszteséges lapjaikat;
3. meg kell szüntetni a posta terjesztési monopóliumát, ki kell építeni a lapterjesztési verseny jogi, pénzügyi és szervezeti feltételeit;
4. az újságírók keresetét ne valamiféle rejtett átlagbér-színvonal, hanem lapjuk nyeresége, illetve a laptulajdonos döntése határozza meg; a kormány és az érdekvédelmi szervezetek csak a minimális újságíró bérekben egyezzenek meg;
5. a nagy lapkiadó vállalatok által szorongatott szerkesztőségek vegyék kezükbe sorsukat: kezdeményezzék leszakadásukat, szorgalmazzák saját lapkiadó hivatal megalakítását, esetleg vegyenek részt maguk is tulajdonosként ilyenek létrehozásában;
6. a növekvő költségek miatt mind nehezebb helyzetbe kerülő szaklapok megjelentetését sajtóalapítványok életrehívásával szükséges támogatni.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
