***************
36/1994. (VI. 24.) AB határozat
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában - dr. Tersztyánszky Ödön és
dr. Zlinszky János alkotmánybírók különvéleményével -, meghozta a
következő
határozatot.
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem ellentétes az
Alkotmánnyal a hatóság vagy a hivatalos személy becsületének vagy jó hírnevének
büntetőjogi védelme. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog által védett,
alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítás köre azonban a közhatalmat
gyakorló személyekkel, valamint a közszereplő politikusokkal kapcsolatos
véleménynyilvánítást tekintve tágabb, mint más személyeknél.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (Btk.) 232. §-a alkotmányellenes,
ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
3. A Btk. 179. és 180. §-ainak alkalmazásánál alkotmányos
követelmény, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog által alkotmányosan
védett, így nem büntethető véleménynyilvánítás köre a közhatalmat gyakorló
személyekkel és intézményekkel, valamint a közszereplő politikusokkal
kapcsolatos véleménynyilvánítást tekintve tágabb legyen, mint más személyeknél.
A hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus
becsületének csorbítására alkalmas - e minőségére tekintettel tett -,
értékítéletet kifejező véleménynyilvánítás alkotmányosan nem büntethető; a
becsület csorbítására alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre
közvetlenül utaló kifejezés használata pedig csak akkor büntethető, ha a
becsület csorbítására alkalmas tényt állító, híresztelő, illetve ilyen tényre
közvetlenül utaló személy tudta, hogy a közlése lényegét tekintve valótlan vagy
azért nem tudott annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása
alapján reá irányadó szabályok szerint - az adott állítás tárgyára, a közlés
eszközére és címzettjeire tekintettel - elvárható figyelmet vagy körültekintést
elmulasztotta.
Az Alkotmánybíróság elrendeli a Btk. 232. §-a alapján
lefolytatott, és jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatát,
amennyiben az elítélt még nem mentesült a hátrányos jogkövetkezmények alól.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A Btk.-nak az 1993. évi XVII. törvény 52. §-ával megállapított
- 1993. május 15. óta hatályban lévő - 232. §-a "Hatóság vagy hivatalos személy
megsértése" címszó alatt a következő rendelkezéseket tartalmazza.
"(1) Aki más előtt olyan tényt állít, híresztel vagy olyan tényre
közvetlenül utaló kifejezést használ, amely a hivatalos személy becsületének
csorbítására, vagy a hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül
a hatóság becsületének csorbítására alkalmas, vétséget követ el, és két évig
terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki a hatóság vagy
hivatalos személy működésével kapcsolatban a hivatalos személy becsületének,
vagy a hatóságot képviselő hivatalos személy megsértésén keresztül a hatóság
becsületének csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy ilyen cselekményt
követ el.
(3) Bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő, aki az (1) és (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt nagy
nyilvánosság előtt követi el.
(4) Nem büntethető az elkövető, ha az állított tény valónak
bizonyul. A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását vagy
híresztelését, illetve a tényre utaló kifejezés használatát közérdek vagy bárki
jogos érdeke indokolta.
(5) Hatóság vagy hivatalos személy megsértése miatt büntető
eljárásnak csak jogszabályban meghatározott szerv vagy személy feljelentése
alapján van helye."
A Btk. 137. §-ának az 1993. évi XVII. törvény 34. § (1)
bekezdésével megállapított - 1993. május 15. óta hatályos - 1. pontja szerint a
Btk. alkalmazásában "hivatalos személy:
a) az országgyűlési képviselő;
b) a köztársasági elnök;
c) a miniszterelnök;
d) a Kormány tagja, a politikai államtitkár;
e) az alkotmánybíró, a bíró, az ügyész;
f) az állampolgári és a nemzeti és etnikai kisebbségi
jogok országgyűlési biztosa;
g) a helyi önkormányzati testületek tagja;
h) a közjegyző;
i) Alkotmánybíróságnál, bíróságnál, ügyészségnél,
államigazgatási szervnél, önkormányzati igazgatási szervnél, az Állami
Számvevőszéknél, a Köztársaság Elnökének Hivatalánál, az Országgyűlés
Hivatalánál szolgálatot teljesítő személy, akinek a tevékenysége a szerv
rendeltetésszerű működéséhez tartozik;
j) jogszabály alapján közhatalmi, államigazgatási
feladatokkal megbízott szervnél, testületnél az a személy, aki közhatalmi,
államigazgatási feladatot lát el".
A büntetőeljárás megindításához szükséges feljelentés megtételére
jogosultak körét a Btk. hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979. évi 5.
tvr.-nek (Btké.) az 1993. évi XVII. tv. 83. §-ával megállapított 20. § (1)
bekezdése határozza meg.
2. A Btk. 232. §-a alkotmányosságának vizsgálatára több indítvány
érkezett.
2.1. Indítványozók a Btk. 232. §-a alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kérték, mivel álláspontjuk szerint a törvényi
rendelkezés ellentétes a véleménynyilvánítás szabadságának az Alkotmány 61. §
(1) bekezdésében biztosított alapjogával. Az indítványok részletesen elemzik,
hogy miért indokolatlan a bűncselekménnyé nyilvánítás a rágalmazás és
becsületsértés (Btk. 179-180. §) tényállásai mellett; miért alkalmas a
demokratikus jogállamban a hatalom gyakorlásával kapcsolatban kifejtett kritika
büntetőjogi megtorlására. Az indítványozók szerint a tényállás ellentétes az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállam) és (3) bekezdésével (a hatalom
erőszakos megszerzésére, illetőleg kizárólagos birtoklására való törekvéssel
szembeni fellépés kötelezettsége), a 3. § (2) bekezdésével (pártok szerepe), 5.
§-ával (a nép szabadságának és hatalmának védelme), 60. § (1) bekezdésével
(gondolat, lelkiismeret és vallás szabadsága), 70. § (4) bekezdésével
(közügyekben való részvétel joga) és 70/A. §-ával (diszkrimináció tilalma).
A Btk. 232. §-ának módosítását követően benyújtott indítvány
szerint a Btk. 232. §-a kriminalizálja a közügyekben folytatandó nyílt vitát,
így a jogállamban megengedhetetlen mértékben korlátozza a véleménynyilvánítási
jogot és a sajtószabadságot, sérti az Alkotmány 61. § (1) és (2) bekezdését.
2.2. A magánszemély indítványozó a Btk. 232. § (4) bekezdés
második mondata megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a valóságbizonyítás
feltételhez kötése ellenkezik az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállam), az
54. § (1) bekezdésével (emberi méltóság), az 54. § (2) bekezdésével (a
kegyetlen, megalázó, embertelen elbánás tilalma), az 57. § (3) bekezdésével
(védelemhez való jog), az 59. § (1) bekezdésével (jóhírnévhez való jog), a 61. §
(1) bekezdésével (véleménynyilvánítási szabadság), a 64. §-sal (kérelem, illetve
panasz előterjesztéséhez való jog), valamint a 8. § (2) bekezdésével (alapvető
jog lényeges tartalma korlátozásának tilalma).
II.
1. A Btk. 232. § alkotmányosságának vizsgálatánál irányadóak
voltak az Alkotmánybíróság határozataiban a véleménynyilvánítási szabadság
lehetséges korlátozásáról és az emberi méltóságról eddig megfogalmazott tételek.
1.1. Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadságnak a
büntetőjog eszközeivel való korlátozhatósága kérdéséről két határozatban
fejtette ki álláspontját.
A 48/1991. (IX. 26.) AB határozat a köztársasági elnök személyének
büntetőjogi védelmével kapcsolatban az Alkotmánybíróság leszögezte: "A becsület
védelmének speciális szabályozásakor a törvényhozó egyaránt mérlegelheti azt,
hogy szigorúbb szankciót alkalmaz, vagy pedig hogy inkább a közhivatalt és
tisztségeket betöltők hivatali tevékenysége szabad bírálatának biztosít
szélesebb lehetőséget.
Ha a törvényhozó az elnök becsületének és méltóságának fokozott
védelmét állapítaná meg, az Alkotmánybíróság felhívja a figyelmet arra, hogy
ennek során a szabad véleménynyilvánításhoz való jog [61. § (1) bekezdés]
lényeges tartalmát nem korlátozhatja. A véleménynyilvánítás szabadságának a
demokratikus társadalomban elengedhetetlen gyakorlása csak az alkotmányos
keretek között korlátozható. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjogot
korlátozó normáknak ki kell elégíteniük az arányosság követelményét." (ABH
1991., 206.)
A határozat ez utóbbi tételét részletesebben is kifejti a közösség
elleni izgatás enyhébb alakzatának büntetőjogi szankcionálását megsemmisítő
30/1992. (V. 26.) AB határozat (ABH 1992., 167.).
Eszerint az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése,
illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog
korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik
alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik,
hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni
kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya
megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az
adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a
jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik
vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga mellett
az Alkotmány 61. §-ából következik a demokratikus közvélemény kialakulása
feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami
kötelezettség. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog objektív, intézményes
oldala nemcsak a sajtószabadságra, oktatási szabadságra stb. vonatkozik, hanem
az intézményrendszernek arra az oldalára is, amely a véleménynyilvánítási
szabadságot általánosságban a többi védett érték közé illeszti. Ezért a
véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatároznia, hogy
azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény
kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából
nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék. A szabad véleménynyilvánításhoz
való jog nem csupán alapvető alanyi jog, hanem e jog objektív, intézményes
oldalának elismerése, egyben a közvélemény, mint alapvető politikai intézmény
garantálását is jelenti.
A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett szerepe ugyan nem
vezet arra, hogy ez a jog - az élethez, vagy az emberi méltósághoz való joghoz
hasonlóan - korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a szabad
véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak
engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell
értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek
nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és
védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely
"intézmény" közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték
önmagában a tárgya.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték-
és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. A véleménynyilvánítás szabadságának
külső korlátai vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső
korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye védett,
annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis az egyéni véleménynyilvánítás, a saját
törvényei szerint kialakuló közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél
szélesebb tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás lehetősége az, ami
alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad kommunikációt - az egyéni
magatartást és a társadalmi folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára
vonatkozik a szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban helye
van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt -
különösen azért, mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke.
A szabad véleménynyilvánításhoz való jogról a 30/1992. (V. 26.) AB
határozat főbb megállapításait az Alkotmánybíróság megismételte a 37/1992. (VI.
10.) AB határozatban (ABH 1992., 227.). A határozat emellett a
véleménynyilvánítási szabadságot a sajtószabadságra vonatkoztatva fejtette ki.
A sajtó szabadságát arra figyelemmel kell garantálnia az államnak,
hogy a sajtó a véleményalkotáshoz szükséges információszerzésnek, a
véleménynyilvánításnak és véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze.
Ahogy a sajtószabadság a véleménynyilvánításhoz való jogból mint anyajogból
vezethető le, úgy a véleménynyilvánításhoz való jog kitüntetett volta is
annyiban vonatkozik a sajtó szabadságára, amennyiben az a véleménynyilvánítás
alkotmányos alapjogát szolgálja.
A sajtószabadságnak elsősorban külső korlátai vannak (amelyek a
sajtó sajátosságainak megfelelő speciális intézményekben is testet öltenek,
amilyen pl. a "nagy nyilvánosság" kritériuma a büntetőjogban). A
sajtószabadságot azonban elsősorban az állam tartalmi be nem avatkozása
biztosítja; ennek felel meg például a cenzúra tilalma és a szabad lapalapítás
lehetősége. Ezzel a tartózkodással az állam elvileg lehetővé teszi, hogy a
társadalomban meglévő vélemények, valamint a közérdekű információk teljessége
megjelenjen a sajtóban. Demokratikus közvélemény csakis teljes körű és
tárgyilagos tájékoztatás alapján jöhet létre.
1.2. A becsületvédelem büntetőjogi eszközei a véleménynyilvánítási
szabadságot az emberi méltósághoz való jog és a jó hírnévhez való jog
alkotmányos értékeinek védelmében korlátozzák.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése szerint minden embernek
veleszületett joga van az emberi méltósághoz. Az Alkotmánybíróság állandó
gyakorlata - a 8/1990. (IV. 23.) AB határozattól kezdve (ABH 1990., 42.) - az
emberi méltósághoz való jogot mint "általános személyiségi jogot" fogja fel. Az
általános személyiségi jog "anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet
mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén
autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike
sem alkalmazható.
Az Alkotmánybíróság a halálbüntetés megsemmisítéséről rendelkező
határozatában, illetve az ahhoz fűzött párhuzamos véleményekben [23/1990. (X.
31.) AB hat.] igen részletesen fejtette ki álláspontját az emberi méltóságról.
Bár az élethez és az emberi méltósághoz való elidegeníthetetlen jogról
együttesen volt szó, az emberi méltóság tekintetében az érvelés a vizsgált
kérdésben önmagában is irányadó. Az emberi méltóság minden ember veleszületett,
sérthetetlen és elidegeníthetetlen, alapvető joga (ABH 1990., 88.).
2. Az Alkotmánybíróság vizsgálata során az Európai Emberi Jogi
Bíróság gyakorlatára is kiterjedő jogösszehasonlító elemzést végzett.
Az állami intézmények és tisztségviselők becsületének,
tekintélyének sajátos büntetőjogi eszközei megtalálhatók más demokratikus
berendezkedésű - kontinentális jogrendszerű - országokban is. A közügyek
nyilvános megvitatása területén a véleménynyilvánítási szabadság, mint
alkotmányos alapjog és az alapjogot a becsületvédelem általános alapjog
büntetőjogi szabályaival vagy külön tényállásokkal korlátozó eszközrendszer
viszonyát tekintve az európai demokratikus országok joggyakorlatának trendje
egyértelműen a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulása, és a
véleménynyilvánítási szabadság felértékelődése irányába mutat. Különösen
érvényes ez az állam és intézményeinek tekintélyét védő tényállások gyakorlati
alkalmazásában. Ebben jelentős szerepe van a bíróságok döntéseit az
alkotmányjogi panasz keretében felülvizsgáló alkotmánybíróságoknak.
Ugyancsak jelentősen hozzájárulnak a véleménynyilvánítási
szabadság büntetőjogi korlátozásának szűkítéséhez az Emberi Jogok Európai
Bíróságának, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Európai
Egyezmény 10. Cikkének megsértése tárgyában hozott határozatai. Többször
előfordult, hogy egy-egy ügyben a véleménynyilvánítás szabadságának védelmét a
Bíróság döntése biztosította a nemzeti bíróságok ellenében, elmarasztalva az
államokat az alapjognak a büntetőjog eszközeivel való indokolatlan
korlátozásában. A határozatokban több fontos elv kristályosodott ki.
A Bíróság határozatainak ismétlődő alaptétele, hogy nincs
demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia és nyíltság nélkül; a
véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve,
fejlődésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat,
elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek vagy
aggodalmat keltenek.
A véleménynyilvánítási szabadságnak a 10. cikk 2. pontjában
meghatározott, lehetséges korlátozásait szűken kell értelmezni. A felsorolt
érdekek védelmét a köznek a politikai kérdések szabad megvitatásához fűződő
érdekével együtt kell mérlegre tenni és a kettő összevetésével dönteni, vajon az
adott korlátozás sérti-e az Egyezményt vagy sem. Ennek megítélésénél a Bíróság
alkalmazza a Sunday Times v. United Kingdom ügyben, 1979-ben kialakított
"szükségességi tesztet", azaz vizsgálja, hogy a panasz tárgyát képező korlátozás
szükséges-e egy demokratikus társadalomban, az alkalmazott korlátozás arányos-e
az elérni kívánt jogos céllal. A Bíróság állandó gyakorlata szerint a
véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása akkor is aránytalan, ha ezzel
indokolatlanul gátat szabnak a kormányzat bírálatának.
A Bíróság nem minden esetben tiltja az állam intézményeit és
szinbólumait sértő magatartás megbüntetését. A Bíróság álláspontja szerint
azonban a kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat, a
közhivatalnokok esetében, mint a politikusok tekintetében, és valamennyi
közszereplő esetében tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében. A Kormánynak
- hatalmi helyzetére tekintettel - önmegtartóztatást kell tanúsítania a büntető
felelősségre vonás igénybevételénél, különösen akkor, amikor a nem jogszerű
támadás esetén más eszközök is rendelkezésére állnak a megfelelő válaszadáshoz.
A demokráciában a kormányzat cselekedetét vagy mulasztását nem csupán a
törvényhozó és a bírói hatalom részéről kell alaposan vizsgálni, hanem a sajtó
és a közvélemény részéről is. A közszereplést vállaló személyeknek vállalni kell
azt is, hogy mind a sajtó, mind pedig a szélesebb közvélemény figyelemmel kíséri
minden szavukat és cselekedetüket, így nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a
kritikai megnyilvánulásokkal szemben. (Lingens v. Austria, Castells v. Spain,
Oberschlick v. Austria, Thorgeirson v. Iceland stb.)
3. Az Alkotmánybíróság véleményének kialakításánál figyelemmel
volt a Btk. 232. § büntetőjogi dogmatikai tartalmára is. A 232. § - különösen a
tényállás módosítása után - tulajdonképpen a rágalmazásnak és a
becsületsértésnek speciális, a sértett személye alapján megkülönböztetett
változata. Erre tekintettel az alkotmányossági kérdések elbírálásához szükséges
mélységű dogmatikai elemzésben az Alkotmánybíróság az egyes fogalmaknak a
becsületvédelem büntetőjogi eszközeit tárgyaló jogirodalomban és a
büntetőítélkezésben kialakult tartalmát vette alapul.
A személyiségi jogok közül a becsület és a jó hírnév megsértése
ellen az általános büntetőjogi védelmet a rágalmazás, a becsületsértés és
kegyeletsértés tényállásai nyújtják (Btk. 179-180. §). Bár ezek az emberi
méltóság elleni bűncselekmények között szerepelnek, a magyar büntetőítélkezésben
töretlenül követett gyakorlat szerint a társadalom kedvező értékítéletét,
megbecsülését csorbító cselekményekkel szemben a büntetőjogi védelem nemcsak a
természetes személyeket illeti meg, hanem a jogi személyeket, valamint a
kollektív társadalmi kötelezettségekkel rendelkező személyösszességeket is.
3.1. A hatóság és a hivatalos személy megsértése a magyar
büntetőjogban hagyományosan büntetendő magatartás. A bűncselekmény az 1961. évi
V. törvény hatálybalépéséig a rágalmazás és a becsületsértés súlyosabban
büntetendő esetenként szerepelt. Az 1961. évi V. törvény fogalmazta meg először
az állami tevékenységet, az állami feladatok ellátását sértő vagy veszélyeztető
bűntettek között azt a tényállást, amely - kisebb módosításokkal - 1993. május
15-ig a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének bűncselekménye volt. Az
1993. évi XVII. törvény - az 52. §-hoz fűzött indokolás szerint - a korábbi
rendelkezésekhez képest szűkítette azon cselekmények körét, amelyek alapján
hatóság vagy hivatalos személy megsértésének megállapítására kerül sor. Ennek
oka, hogy a "hatóság iránti bizalom megingatására, illetőleg a hatóság
tekintélyének csorbítására alkalmas tényállítások, kifejezések használatának
büntetőjogi fenyegetettsége a véleménynyilvánítás szabadságának aránytalan
korlátozását jelenti. Ezért a Javaslat az ilyen magatartások büntetőjogi
üldözését nem engedi."
A Btk. 232. § elkövetési magatartásainak módosításával egyidejűleg
szigorodtak a büntetési tételek. A tényállás átalakítása következtében, - az
1993. évi XVII. törvény indokolása szerint -, "a hatóság vagy hivatalos személy
megsértésének önálló bűncselekményként való szabályozása csak akkor indokolt, ha
az elkövetőt a törvény súlyosabb büntetéssel fenyegeti, mint a rágalmazás,
illetve becsületsértés elkövetőjét. Ezért a Javaslat a kiszabható büntetés felső
határát mind az alapesetnél, mind pedig a minősített esetnél felemeli."
3.2. A bűncselekmény törvénybeli elhelyezésének változatlansága
tükrözi, hogy a Btk. 232. § tényállásának módosítása, a büntetőjogi felelősség
körének szűkítése nem jelenti egyúttal az elsődlegesen védett jogi tárgy
megváltozását; e becsületvédelem nem az emberi méltóság, hanem a hatóság
működése védelmének körébe tartozik. A hatóság, illetve a hivatalos személy
becsületének védelme tehát továbbra is a közhatalmi működés tekintélyének
védelmét szolgálja, a működéshez szükséges bizalmat oltalmazza. Az eredeti, a
rágalmazás és a becsületsértés büntetési tételeivel megegyező büntetési tételek
felemelése nyilvánvalóvá tette, hogy - a törvényalkotó értékelése szerint - az
elvárással ellentétes magatartás nem csupán a hatóság becsületét, illetve a
hivatalos személy becsületét és emberi méltóságát sérti, hanem a közhatalmi
feladatok ellátásának, a hatóságok működésének törvényes rendjét is sérti vagy
veszélyezteti.
3.3. A bűncselekmény elkövetési magatartásai: más előtt, a
becsület csorbítására objektíve alkalmas tény állítása, híresztelése, ilyen
tényre közvetlenül utaló kifejezés használata (a továbbiakban: tényközlés),
illetve a becsület csorbítására objektíve alkalmas kifejezés használata vagy
cselekmény elkövetése (a továbbiakban: értékítélet).
A bűncselekmény csak szándékosan követhető el; gondatlanságból
történő elkövetését a törvény nem bünteti. A szándékos bűnösség megállapításához
az szükséges, hogy az elkövető tudata átfogja: a tényközlés vagy az értékítélet
más előtt történik, hivatalos személyre, illetve a hatóságot képviselő hivatalos
személyre vonatkozik, és objektíve alkalmas a hivatalos személy, illetve
megsértésén keresztül a hatóság becsületének csorbítására. Nem feltétele a
bűnösségnek a sértési célzat, és nem a bűnösség, hanem csupán a büntetéskiszabás
körében értékelhető a cselekmény motívuma.
A büntetőjogi szabályozás alkotmányossági vizsgálatánál különösen
hangsúlyos az, hogy a becsület csorbítására alkalmas tény valótlansága a
bűncselekménynek nem tényállási eleme, így a való és valótlan tény közlése
egyaránt bűncselekménynek minősül. A bűnösség megállapításához nem szükséges a
tény valótlanságának tudata, ezért a tény valóságában való tévedés
büntetőjogilag közömbös. Ugyancsak közömbös a bűncselekmény megvalósulása
szempontjából az elkövető "jó- vagy rosszhiszeműsége", a tény valóságáról való
meggyőződés tekintetében tanúsított gondossága vagy gondatlansága. Sem a kellően
körültekintő eljárás, sem a "jóhiszemű" tévedés nem mentesíti az elkövetőt a
büntetőjogi felelősség alól.
Önmagában sem a tény valósága, sem a tényközlés közérdekű célja
vagy méltányolható motívuma nem zárja ki a magatartás jogellenességét. A Btk.
232. § (éppúgy mint a 179. §) azt a felfogást tükrözi, hogy a tények közlésének
szabadsága főszabályként nem terjed ki a becsületsértésre objektíve alkalmas
tényekre, mégha azok meg is felelnek a valóságnak; a hatóság vagy a hivatalos
személy becsületének csorbítására alkalmas igaz tények közlése is tilalmazott
büntetőjogilag. Ilyen tényközlés esetén a bűncselekmény megvalósul függetlenül
attól, hogy az elkövetőt milyen cél és motívum vezette.
A büntetőjog elfogadja, hogy a valós tények közlésének pozitív
célja és méltányolható motívuma (közérdek vagy jogos magánérdek) indokolatlanná
teheti a megbüntetést. A cél és a motívum azonban nem közvetlenül, hanem csupán
közvetve, a valóságbizonyítás megengedhetőségének kérdésében való hatósági
döntésen és a bizonyítás sikerén keresztül befolyásolja az elkövető
büntethetőségét. A Btk. 234. § (4) bekezdésben (a rágalmazás tekintetében a 182.
§-ban) szabályozott büntethetőséget kizáró ok, a valóság bizonyításának
intézménye játszotta kezdettől fogva azt a szerepet, hogy ellensúlyozza a
becsület csorbítására alkalmas, igaz tények közlésének büntetőjogi tilalmát azon
kivételes esetekben, amikor az ilyen tények közlését a közérdek vagy bárki jogos
érdeke indokolhatja.
III.
A Btk. 232. § alkotmányellenességének megállapítására irányuló
indítványok megalapozottak.
A Btk. 232. §-a alkotmányosságának megítélésénél az
Alkotmánybíróság ugyanazt a "szükségességi tesztet" alkalmazta, amelyet a
30/1992. (V. 26.) AB határozatban a közösség elleni izgatás esetében (ABH 1992.,
172.). Ennek megfelelően vizsgálta, hogy elkerülhetetlenül szükséges-e a
véleménynyilvánítás és sajtószabadság korlátozása a tényállásban leírt
magatartások esetén; továbbá, hogy a korlátozás megfelel-e az arányosság
követelményeinek, azaz az elérni kívánt célhoz a büntetőjog eszközrendszere
általában és ezen belül az adott büntető tényállás szükséges és megfelelő-e. E
körben vizsgálta az Alkotmánybíróság a valóságbizonyítás intézményét is. Mivel a
Btk. 232. § megsemmisítése esetén a hatóság és a hivatalos személy becsületének
büntetőjogi védelmét a rágalmazás és a becsületsértés tényállásai veszik át, az
Alkotmánybíróság - a szoros összefüggésre tekintettel - kiterjesztette a
vizsgálatot a Btk. 179. és 180. §-ra is annyiban, amennyiben állást foglalt e
büntetőjogi rendelkezések alkalmazásának alkotmányos követelményei tekintetében
is.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 232. §-a
alkotmányellenes, mert
- a közhatalom gyakorlói sérelmére elkövetett rágalmazást és
becsületsértést a más személyek sérelmére elkövetett cselekményekkel azonosan
széles körben bünteti és ez nyilvánvalóan ellentétes az Európai Emberi Jogi
Bíróság állandó gyakorlatában kifejezésre jutó elvekkel;
- a közügyekben büntetni rendeli az értékítéletet kifejező
véleménynyilvánítást, ami az alkotmányos alapjog szükségtelen és aránytalan
korlátozása;
- a tényközlés tekintetében nem különböztet való és valótlan, ezen
belül pedig a tudatosan hamis, illetve a hivatásból, foglalkozásból adódó
szabályok megsértése miatt gondatlanságból valótlan tényállítások között, holott
a véleménynyilvánítási szabadság büntetőjogi eszközökkel csak utóbbiak esetében
korlátozható alkotmányosan.
1. Az Alkotmánybíróság mérlegelte egyrészről a büntetőjog
orientációs szerepének lehetőségét a demokratikus jogállam alkotmányos
berendezkedését jellemző intézmények iránti bizalom kialakításában és
megerősítésében, másrészről a közhatalmi tekintély büntetőjogi védelmének
történelmileg megtapasztalt negatív hatásait, a közügyeket érintő
véleménynyilvánítási és sajtószabadság korlátozásának, a bírálat elfojtásának
káros következményeit, továbbá azokat az előnyöket, amelyek a demokratikus
társadalomban a véleménynyilvánítás szabadságából, az egyéneknek a közakarat
képzésében való részvételéből, a közhatalmi testületek tevékenységének
bírálhatóságából, tevékenységüknek a nyilvánosság biztosította társadalmi
ellenőrzéséből nyerhetők.
A véleménynyilvánítási és sajtószabadságnak alkotmányos értékéről
és a demokratikus társadalom életében betöltött jelentős szerepéről az
Alkotmánybíróság határozataiban eddig kifejtett álláspontokból következik, hogy
e szabadság különleges védelmet követel akkor, amikor közügyeket és a közhatalom
gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló
személyek tevékenységét érinti. A közhatalom gyakorlásában résztvevő személyek
védelmében a véleménynyilvánítás szabadságának szűkebb körű korlátozása felel
meg a demokratikus jogállamiságból adódó alkotmányos követelményeknek. A
demokratikus társadalom létezésének és fejlődésének nélkülözhetetlen eleme a
közügyek vitatása, amely feltételezi a különböző politikai nézetek, vélemények
kinyilvánítását, a közhatalom működésének bírálatát. A demokratikus
hagyományokkal rendelkező társadalmak tapasztalatai szerint is e vitákban
esetenként kellemetlen, éles, esetleg igazságtalan támadásokat intéznek a
kormányzat és a közhivatalnokok ellen és nyilvánosságra kerülnek olyan tények
is, amelyek a közéleti szereplők becsületének csorbítására alkalmasak.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint kiemelkedő alkotmányos
érdek az állami és a helyi önkormányzati feladatokat ellátó szervek és személyek
tevékenységének nyilvános bírálhatósága, valamint az, hogy a polgárok
bizonytalanság, megalkuvás, félelem nélkül vehessenek részt a politikai és
társadalmi folyamatokban, a közéletben. Ennek ellene hat, ha a törvényhozó
büntetőjogi büntetéssel fenyeget minden, a közhatalmat gyakorló személyek és
intézmények becsületének csorbítására alkalmas tényközlést és értékítéletet.
A becsületvédelem jogi eszközeit a hatályos jogrendszer több ága,
a büntetőjog, a szabálysértési jog és a polgári jog tartalmazza. Az emberi
méltóság kitüntetett szerepe miatt a jogi felelősség rendjében végső eszközként
igénybe vehető büntetőjog sem tekinthető - általánosságban - aránytalanul súlyos
reagálásnak az egyént becsületében sértő magatartások esetén.
Az Európai Emberi Jogi Egyezménynek az 1993. évi XXXI. törvénnyel
történt kihirdetését követően, a belső jogi szabályozás és az Európai Emberi
Jogi Bíróság joggyakorlata közötti összhang biztosítása érdekében az
Alkotmánybíróság a 48/1991. (IX. 26.) AB határozatban megfogalmazott tételeket
(ABH 1991., 206.) a most kifejtettekkel összhangban tartja fenn. A közügyekre
vonatkozó véleménynyilvánítási és sajtószabadság kiemelkedően magas alkotmányos
értéktartalmából következik, hogy alkotmányellenes, ha az állam súlyosabb
büntetéssel fenyegeti azt, aki a hatóságról vagy a hivatalos személy
tevékenységéről mond véleményt, bármilyen sértő is az, mint aki magánszeméllyel
szemben ad hangot kedvezőtlen álláspontjának. A közhivatalt és köztisztséget
betöltők hivatali tevékenysége szabad bírálatához, az erre vonatkozó
véleménynyilvánítási szabadsághoz fűződő alkotmányos joggal szemben a hatóságok
és a hivatalos személyek fokozott büntetőjogi védelme szükségtelen és az elérni
kívánt célhoz képest aránytalan alapjogi korlátozás.
2. A hivatalos személy becsületének védelme az emberi méltósághoz
való elidegeníthetetlen és korlátozhatatlan jog egyik vetülete. Az Alkotmány 59.
§ (1) bekezdése a személy társadalmi értékelésére vonatkozó alapjogok közül csak
a jóhírnévhez való jogot nevesíti, nem kétséges azonban, hogy az Alkotmány 54.
§-a alapján az emberi méltósághoz való jog anyajogából eredő becsület is
alapjogi védelem alatt áll. Bár emberi méltósága csak a hatóságot képviselő
hivatalos személynek lehet, a társadalom kedvező értékítéletére, megbecsülésére
azonban maga a hatóság is igényt tarthat.
Az emberi méltóság, a becsület és a jóhírnév alkotmányos oltalma
és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog, a közügyek szabad vitathatóságához
fűződő alkotmányos érdek egymásra tekintettel történő értékelése alapján az
Alkotmánybíróság arra az álláspontra jutott, hogy a véleménynyilvánítási
szabadság csak kisebb mértékben korlátozható a közhatalom gyakorlóinak
védelmében. A hatóságok és a hivatalos személyek becsületének védelmében a
felelősségi rendszerben legszigorúbb büntetőjogi eszközök alkotmányosan csak
azokban az esetekben alkalmazhatók, amelyekre a véleménynyilvánítás szabadsága
már nem terjed ki.
Az Alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál
nem tesz kifejezett különbséget tényközlés és értékítélet között. A
véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak a lehetőségnek biztosítása,
hogy az egyén mások véleményét formálja, meggyőzzön másokat saját
álláspontjáról. A véleménynyilvánítás szabadsága ezért általában mindenféle
közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül a közlés módjától és
értékétől, erkölcsi minőségétől és többnyire valóságtartalmától is. Önmagában
valamely tény közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek a
körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a véleménynyilvánítás alkotmányos
alapjoga nem korlátozódik csupán az értékítéletekre. A véleménynyilvánítási
szabadság határainak megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni értékítélet
és tényközlés tekintetében.
Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a
véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed, függetlenül attól, hogy
az értékes vagy értéktelen, igaz vagy hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A
szintén alkotmányos oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület, jó hírnév
azonban az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság külső
korlátja lehet, és ezek védelmében a büntetőjogi felelősség érvényesítése sem
tekinthető - általánosságban - aránytalannak, így alkotmányellenesnek.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban fokozott
alkotmányos védelmet élveznek az olyan értékítéletek, amelyek a közügyekre
vonatkozó vélemények ütközésében kapnak hangot, még akkor is, ha esetleg túlzóak
és felfokozottak. A demokratikus jogállam állami és önkormányzati intézményeinek
szabad bírálata, működésük, tevékenységük kritikája - még ha az becsületsértő
értékítéletek formájában történik is - a társadalom tagjainak, az
állampolgároknak olyan alapvető alanyi joga, amely a demokrácia lényegi eleme. A
demokrácia intézményrendszerének kiépülése és megszilárdulása idején - amikor
még nem gyökeresedett meg a közügyek kulturált megvitatása - sincs olyan
alkotmányos érdek, amely indokolná az értékítéletek közlésének korlátozását a
hatóságok és a hivatalos személyek védelmében. A társadalom békéjének,
demokratikus fejlődésének védelme nem igényli a büntetőjogi beavatkozást a
hatóságok, hivatalos személyek tevékenységének, működésének olyan kritikájával,
negatív megítélésével szemben sem, amely becsületsértő, gyalázkodó kijelentések,
magatartások formájában nyilvánul meg. Jelen esetben is érvényes a 30/1992. (V.
26.) AB határozatban elfoglalt azon álláspont, miszerint paternalista hozzáállás
büntetőjogi büntetésekkel formálni a közvéleményt és a politikai stílust (ABH
1992., 180.).
A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a
tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a
véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a becsületsértésre alkalmas
valótlan tények közlésére akkor, ha a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában
van a közlés valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása,
hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények
valóságtartalmának vizsgálata, de a véleménynyilvánítási alapjog felelős
gyakorlásából adódó gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága
csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, de az
alkotmányos védelem nem vonatkozhat a tények meghamisítására. Ezen túlmenően a
szabad véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak felelősséggel
gyakorolható, és a valótlan tények közlésének elkerülése érdekében bizonyos
kötelezettségekkel jár a közvélemény alakításában hivatásszerűen részt vevő
személyek esetében.
A véleménynyilvánítás szabadsága ugyanakkor kiterjed a
becsületsértésre alkalmas, valóságnak megfelelő tények, információk közlésére
is, amely szabadságnak az emberi méltóság, a becsület és a jóhírnév védelme
külső korlátja lehet. Ezen alkotmányos alapjogok védelmében a büntetőjog
eszközeinek alkalmazása azonban szükségtelen és aránytalan a közhatalmat
gyakorló intézmények és hivatalos személyek esetében. Az e minőségre tekintet
nélkül tett kijelentések vonatkozásában azonban ugyanolyan védelem illeti meg
őket, mint a magánszemélyeket.
A Btk. 232. §-a nem felel meg az előbbiekben kifejtett
alkotmányossági követelményeknek. A tényállás túl széles, a véleménynyilvánítási
szabadságot olyan elkövetési magatartások esetén is korlátozza, amelyeknél ez
alapvető jog lényeges tartalmát érinti, így sérti az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésében megfogalmazott tilalmat.
3. A Btk. 232. §-ának megsemmisítésével a hatóság és a hivatalos
személyek becsületének védelmét a Btk. 179. és 180. §-a veszi át. Az
Alkotmánybíróság azon álláspontja, hogy a közügyekben való véleménynyilvánítási
szabadságnak alkotmányosan magas értéktartalma miatt a közhivatalok és a
közhivatalt vállaló személyek, valamint a közélet egyéb szereplői becsületének
védelme kevésbé korlátozhatja a véleménynyilvánítási szabadságot, mint a
magánszemélyek becsületének védelme, e tényállások tekintetében is irányadó.
Ennek megfelelően a határozat rendelkező része 3. pontjában kijelölte a
rágalmazás és a becsületsértés alkotmányos alkalmazásának határait.
A jogalkalmazói gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy a
véleménynyilvánítási szabadság gyakorlása mely közszereplők esetében zárja ki a
cselekmény jogellenességét, továbbá, hogy a közvélemény formálásában
hivatásszerűen részt vevők esetében a gondatlanság megállapításának melyek a
kritériumai.
4. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tényállás
alkotmányellenességét nem küszöböli ki a valóság bizonyításának lehetősége. A
büntetőjogi szabályozás a valótlanság vélelmén alapul. Ez az egyéneket alappal
elrettenti a közélet szereplőinek bírálatától, visszatartja még az igaz, illetve
igaznak hitt tények nyilvánosságra hozatalától is. Az eljáró hatóság
mérlegelésétől függ, hogy az eljárás alá vont személy a büntetőeljárás folyamán
lehetőséget kap-e a valóság bizonyítására, és bizonytalan, hogy sikerül-e a
hatóságokat meggyőzni a tények valóságáról. A valóság bizonyításának lehetősége
nem ellensúlyozza a véleménynyilvánítási és sajtószabadság szükségtelen és
aránytalan korlátozását, nem pótolja az alkotmányos védelmet a hivatalos személy
becsületének csorbítására alkalmas, de való vagy alappal valónak hitt tények
közlése esetén.
A valóság bizonyítása esetén megfordul a büntetőeljárás
alkotmányos alapelvéből, az ártatlanság vélelméből következő bizonyítási
főszabály, azaz a bizonyítás terhét az viseli, aki ellen folyik a
büntetőeljárás. Csak a bebizonyított valóság zárja ki az elkövető
büntethetőségét. Abban az esetben, ha a tényállítás tartalmi valósága
tekintetében nem alakul ki az eljáró hatóság meggyőződése, az elkövető
bűnösségét meg kell állapítani. A tények valóságának nembizonyíthatósága a
büntetőeljárás alá vont személy terhére esik, és e vonatkozásban az ártatlanság
védelme nem érvényesül. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az igazsággal
védekezés megengedése a bizonyítás terhe alatt, nem csupán a tudatosan valótlan
állítások tilalmát jelenti, hanem alkalmas arra, hogy elrettentsen a közhatalmat
gyakorlók tevékenységének bírálatától.
A valóság bizonyítását a törvény feltételhez köti, a hatóság
mérlegelésére bízza megengedhetőségét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a
Btk. 232. § (4) bekezdésében, valamint a 182. § (2) bekezdésben e feltétel
megfogalmazása magát a valóság bizonyítását is alkotmányellenesen korlátozza. A
közhatalmat gyakorlók, illetve a közéleti szereplők tekintetében a való tények
feltárását, még ha az alkalmas is e személyek társadalmi megbecsülésének
csorbítására, minden esetben közérdekűnek kell tekinteni; annak mérlegelését nem
lehet a büntető ügyekben eljáró hatóságra bízni.
5. Mivel a sértett hivatalos személy kívánsága esetén a
feljelentés nem tagadható meg (Btké. 20. §), alkotmányosan nem kifogásolható, ha
a törvényhozó a hivatalos személy sérelmére elkövetett rágalmazás és
becsületsértés miatti eljárás megindítását a hatóság vagy egyéb szerv
vezetőjének feljelentéséhez köti. A Btk. 232. § (5) bekezdése tartalmilag nem
alkotmányellenes, azonban a megsemmisítés ezt is érinti. A bűncselekményi
tényállások megsemmisítése következtében e szabály ugyanis alaprendelkezés
nélkül marad.
Alkotmányosan nem kifogásolható a hivatalos személyek és a nem
hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények elbírálásának
különbözősége, azaz ilyen esetben a büntetőeljárás közvádas formájának
fenntartása. A Btk. 232. §-ának megsemmisítése nem igényel külön büntetőeljárási
szabályozást, mivel a rágalmazás és a becsületsértés csak akkor magánvádas, ha
az elkövető magánindítványra büntethető.
6. A jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatának
elrendelése az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 43. § (3)
bekezdésén alapul.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
az Alkotmánybíróság elnöke
|
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró |
|
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró |
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró |
|
Dr. Szabó András s. k.,
előadó alkotmánybíró |
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró |
|
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye
1.
Egyetértek a rendelkező rész 1. pontjával és a 3. pont első
bekezdésével, de nem értek egyet a Btk. 232. §-a megsemmisítésével és a
rendelkező rész 3. pont második bekezdésében foglaltakkal. Álláspontom szerint
az indítványt el kellett volna utasítani.
A Btk. 232. § (1) bekezdése a rágalmazásnak, (2) bekezdése a
becsületsértésnek a sértett személyén alapuló minősített esete. A rágalmazás és
a becsületsértés a más becsülete ellen elkövetett támadást rendeli büntetni. Az
Alkotmánybíróság a 48/1991. (IX. 26.) AB határozatban megállapította, hogy a
(köztársasági elnök) speciális büntetőjogi védelme kiterjedhet a becsületre, a
hírnévre is, és a védelem sajátossága állhat a büntetés szigorúságában vagy az
egyébként magánvádas cselekmények hivatalbóli üldözésében.
A többségi határozat ezt a megállapítást az Európai Emberi Jogi
Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) kihirdetése, illetve a belső jog és az
Európai Emberi Jogi Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) joggyakorlata közötti
összhang biztosítása érdekében módosítva tartja fenn.
Ez a Bíróság valóban több ügyben értelmezte az Egyezmény 10.
Cikkét, ebből azonban az is következik, hogy a bepanaszolt államokban (pl.
Anglia, Spanyolország, Izland) van olyan jogszabály, amelynek konkrét ügyben
való alkalmazása az adott esetben és tényállás mellett az Egyezmény sérelmét
jelenthette.
Ezzel kapcsolatban nem hagyható figyelmen kívül az
igazságügyminiszter észrevétele, amely utal arra, hogy az osztrák Btk. 116. §-a
büntetni rendeli valamely alkotmányos képviselő-testület, a szövetségi hadsereg
vagy hatóság nyilvános megsértését; a német Btk. pedig külön tényállásokat
tartalmaz az alkotmányos intézmények és a szövetségi elnök megsértésének
esetére. Az angolszász jogrendszerben is ismert a hatóság becsületének fokozott
védelme (contempt of court).
2.
Az Egyezményben részes államoknak az Egyezményben meghatározott
jogokat kell biztosítaniuk a belső jogukban. Másképpen ez azt jelenti, hogy az
Egyezménynek és a magyar jognak kell egymással összhangban állnia. Az Egyezmény
tartalmára a Bíróság esetjogának, a magyar jog tartalmára pedig a hazai
bíróságok gyakorlatának van jelentős hatása. A Bíróság gyakorlata és a magyar
bírósági gyakorlat között az összhangot a jogalkalmazók feladata megteremteni.
Az Alkotmánybíróságnak az Egyezmény és a belső jog közötti összhang
megteremtésében lehet szerepe, amennyiben a jogszabály a nemzetközi szerződésbe
ütközik.
A Bíróság elé kerülő egyéni panaszok tárgya sohasem az adott
ország hatályos jogának az Egyezménnyel való összhangja, hanem az, hogy a
vizsgált esetben megsértették-e az Egyezményt. Önmagában a Bíróság gyakorlatából
az Egyezmény és a belső jog összhangjára következtetést levonni nem lehet. Az
kétségtelen, hogy az Egyezménnyel összhangban nem lévő jogszabály alkalmazása az
Egyezmény megsértésére vezet. A belső jog és az Egyezmény összhangjának
jelentősége a Bíróság esetjoga szempontjából csak közvetett.
Az Egyezmény tartalmazza a magánszféra tiszteletéhez való jogot
(8. Cikk). Ebbe az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése határozata szerint
beletartozik "az erkölcsi integritás, a becsület és a jó hírnév védelme, a jog
arra, hogy ne kerüljünk hamis megvilágításba, hogy velünk kapcsolatban
irreleváns vagy zavaró tényeket ne fedjenek fel".
A véleménynyilvánításhoz fűződő jog szembekerülhet a személyek
Alkotmányban biztosított más alapvető jogainak (pl. az emberi méltósághoz, a jó
hírnévhez vagy a magántitok védelméhez való jog) érvényesülésével. Azt csakis a
konkrét ügyben, a történeti tényállás alapos feltárása után lehet és kell
eldönteni, hogy az adott esetben melyik a fontosabb érdek.
3.
A hivatalos személyeknek és közszereplőknek adott esetben el kell
viselniük a kemény kritikát is: az alkotmányosan nem büntethető
véleménynyilvánítás és tényállítás köre esetükben tágabb, mint más személyeknél.
Az viszont alkotmányosan nem kizárt, hogy annak a szűkebb körnek a megsértését,
amit a hivatalos személyeknél és a közszereplőknél véd a büntetőjog, szigorúbban
büntessék.
Az alkotmányosan nem büntethető véleménynyilvánítások és a
tényállítások tágabb körének megvonása jogalkalmazói kérdés, az ügyekben eljáró
bíróságok feladata. Az Alkotmánybíróság - hatáskörének hiányossága miatt - a
jogalkalmazói döntések alkotmányosságát nem vizsgálhatja. Ez viszont nem elég ok
arra, hogy az esetleg alkotmányellenesen is alkalmazható jogszabályt
megsemmisítse.
A bírósági gyakorlat alakulása szempontjából figyelmet érdemel a
Legfelsőbb Bíróságnak egy konkrét esetben hozott döntése, amelyet
iránymutatásként a Bírósági Határozatok 1994/6. számában a 300. szám alatt
tettek közzé. Eszerint a becsület védelméről szóló 1914. évi XLI. tc. nyomán
kialakult ítélkezési gyakorlat a mai napig is töretlen a tekintetben, hogy "a
bírálat, a kritika a véleménynyilvánítás ténybeli valóságtartalma a
büntetőeljárásban nem esik a "tényállítás" fogalma alá, ezért az ezt tartalmazó
nyilatkozat nem alkalmas sem a rágalmazás, sem a becsületsértés
megállapítására". A bírói gyakorlat szerint a bírálat, a kritika és a
véleménynyilvánítás szabad. Természetesen a bírálatnak vannak határai; nem mehet
el a gyalázkodó jellegig, amikor az már a bírált személy emberi méltóságának a
sérelmével jár, nem tartalmazhat a bírálathoz elengedhetetlenül szükségeseken
túlmenő, a becsületérzést sértő kijelentéseket. Egységes a bírói gyakorlat abban
is, hogy a "becsület csorbítására alkalmasság" - mint a bűncselekmény törvényi
tényállási eleme - nem a bírálattal illetett személy szubjektív felfogása, hanem
az objektív társadalmi értékítélet alapján ítélhető meg. E törvényi tényállási
elem most is kötelezi a bíróságokat annak vizsgálatára, hogy a különböző
sértettek esetében a büntetőjog szempontjából lényeges tűrési küszöböt az adott
ügyben a véleménynyilvánítás átlépte-e.
Mindebből viszont az következik, hogy a Btk. 179-180. és 232. §-a
értelmezett és alkalmazott tartalmuk alapján alkalmasak arra, hogy a rendes
bíróságok a konkrét ügyekben a különböző alkotmányos értékek ütközése esetén az
ütközést alkotmányosan oldják fel figyelemmel arra is, hogy a közszereplőkkel
kapcsolatban a nem büntethető véleménynyilvánítás köre tágabb.
4.
Nem értek egyet sem azzal, hogy ha a sértett hivatalos személy
vagy közszereplő, akkor a sértő tényállítás valóságát kellene vélelmezni; sem
azzal, hogy a valóság bizonyításának feltételhez kötése a vizsgált körben
alkotmányellenes.
Bizonyítania általában annak kell, aki valamit állít. A nemleges
tényeket elvileg nem is lehet bizonyítani. A valóság-bizonyítás
sikertelenségének terhét csakis a tettesre lehet helyezni, vélelmezni az általa
"vádolt" személy, azaz a sértett "ártatlanságát" kell. A terhelt és a sértett
helyzete a büntetőeljárás során nem cserélődhet fel.
A valóságbizonyítással kapcsolatban megkívánt bizonyosság fokával
összefüggésben pedig figyelmet érdemel, hogy a bírói gyakorlat szerint a
tényállítás valóságának a megítélése szempontjából nem elengedhetetlenül
szükséges az állított és a bizonyított tények teljes egybehangzása. Sikerre
vezet a valóság bizonyítása akkor is, ha a tényállítás lényege valónak bizonyult
(BH1975. 498.).
A valóság bizonyítása büntethetőséget kizáró ok. A valóság
bizonyítására a jogszabály alapján széles körben van lehetőség és kötelezettség.
Elég a bárki ( nemcsak a tényt állító személy) jogos érdeke. Egyetlen megkötés a
"jogos" szó: nem elég a puszta önérdek, hanem annak a jog által védett és
elismert érdeknek kell lennie.
Nem lehet eleve minden esetben ex lege lehetővé tenni a valóság
bizonyítását, mert akkor a tényállások nem védenék a személyek emberi méltóságát
és magánszféráját pl. a családi vagy magántitkok önkényes, szenzációhajhász,
rosszindulatú kiteregetése, a puszta mocskolódás ellen.
Az igazságügyminiszter észrevétele szerint is a valóságbizonyítás
korlátozására számos külföldi példa hozható fel. Így pl. a svájci Btk. 173.
Cikkének 3. pontja a magyar szabályozáshoz igen hasonló tartalommal korlátozza a
valóság bizonyítását. Az osztrák Btk. 112. §-a szerint pedig a valóság és a
jóhiszeműség bizonyítására csak abban az esetben kerülhet sor, ha a tettes
állításának helyességére vagy jóhiszeműségére hivatkozik; a magánélet és a
családi élet tényeire, valamint olyan bűncselekményekre vonatkozólag, amelyek
csak harmadik személyek kívánságára üldözhetők, a valóság és a jóhiszeműség
bizonyítása nem engedhető meg.
A rendes bíróságok a valóságbizonyítás mostani feltételrendszere
segítségével alkotmányosan dönthetnek arról, hogy az adott esetben szabad
véleménynyilvánításról van-e szó vagy a magánszférát sértő, társadalomra
veszélyes cselekményről. A "közérdek" és a "bárki jogos érdeke" tartalmát a
rendes bírói gyakorlat alakítja ki: eszerint pedig minél közelebb áll a
közélethez az életviszonyoknak az a köre, amelyről a tényállítás szól, annál
szélesebb kört fog át a közérdeknek vagy a jogos magánérdeknek az a védelme,
amelynek alapján a valóság kimondható; és minél közelebb van ez a magánélethez,
annál jobban leszűkül a valóság bizonyításának lehetősége.
5.
A magyar jog szerint valamely különös részi törvényi tényállás
megvalósítása akkor bűncselekmény, ha az veszélyes a társadalomra. Valamely
magatartásnak az adott ügyben bűncselekménnyé nyilvánítása, ezzel kapcsolatban
társadalomra veszélyességének mérlegelése, a független bíróságra tartozik.
A tény valótlanságának tudata, az állított tény valóságában való
tévedés a Btk. 27. § (1) bekezdése alapján büntetőjogilag valóban közömbös. A
Btk. 27. § (2) bekezdése szerint azonban a hatályos jog szerint sem büntethető,
aki a cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra
nem veszélyes, és erre alapos oka van. A bírói gyakorlat alapján nem kizárt,
hogy pl. sajtó útján elkövetett rágalmazás esetén a cikkíró az utóbb tévesnek
bizonyult állítással összefüggésben az alapos okból történt tévedésre sikerrel
hivatkozzék (BH 3049, BJD 1970-73. 6437.).
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
A különvéleményben foglaltakhoz csatlakozom:
Dr. Zlinszky János s. k.,
