2019. január 27., vasárnap

A sajtót érintő veszélyekről
1990. április 3.

1945 áprilisára Magyarország elnyerte szabadságát. Sorsát négy demokratikus pártra bízta. Az őszi választásokon a négypárti koalíció győzött, de legyőzetett a demokrácia maga. A szabadság pillanatától a választás percéig, alig fél esztendő alatt, az országos félelem kerekedett felül és a civil társadalom maradt alul. Az aztán addig-addig gyengült, míg 1947-re már annyi eséllyel sem rendelkezett, hogy a szabadság kis köreit megvédelmezhesse az egypárti diktatúra kezdetén. Igaza lett Bibó Istvánnak: "a politikai élet végzetes félelmeinek az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek".
1990 áprilisára Magyarország elnyerte szabadságát. Sorsát hat demokratikus pártra bízza. A márciusi választáson győzedelmeskedett pártok azonban úgy készülnek hatalmi koalícióra - avagy ellenzéki szövetségre -, hogy az áprilisi választásból a civil társadalom kerülhet ki vesztesen. Az egypártrendszer összeomlott, a többpártrendszer keretfeltételei megszilárdultak, mégis a társadalom félelemmel tölti a választás két fordulója közti alig két hetet, s abban a riadalomban készül újabb voksát az urnába dobni, hogy a demokrácia újfent elsikkadhat.
1945 és 1990 magyar szabadsága egyetlen közös vonással rendelkezik. Egyiket sem egységes társadalom harcolta ki, s nem is fegyverrel. 1945-ben a nácik ellen szövetséget alkotó nagyhatalmaktól kapta, 1990-ben pedig a polgári nyilvánosság intézményeitől nyerte el. De míg a második világháború utáni szabadságot erőszakkal elragadták a magyar néptől, addig a mostani szabadságot külhatalom nem fenyegeti. A nyilvánosság intézményei pedig mindenkinek a birtokában állanak. Azoknak a szervezeteknek sincs hozzá több előjoguk, amelyek többet áldoztak értük, mint amelyek kevesebbet, sőt a polgári nyilvánosság azoké is, akik nem bábáskodtak a születésénél.
1990 magyar szabadsága több vonatkozásban különbözik a szovjet-típusú rendszerek alól fölszabaduló európai népek szabadságától. A magyarok nem élhették át egyetlen győzelmes napon , hogy kezükbe vették a sorsukat, mint a csehszlovákok, kelet-németek, románok és szabadságuk eljövetelét nem előzte meg a demokrácia tekintélyét megszemélyesítő tömegmozgalom , mint a lengyelekét és a litvánokét. A különbséget társadalomlélektanilag az fejezte ki, hogy március 25-én az ország lakosságának több mint a fele épp oly borús kedéllyel szavazott a rezsimváltásra, mintha kedve ellenére való eseményen venne részt, szociológiailag pedig az a tény tanúskodik a történelmi különbségről, hogy az országos választás első két helyezettje elnyerte a szavazásra jogosultak több mint negyven százalékának a bizalmát, noha a két párt tagjainak lélekszáma nem haladja meg a lakosság öt ezrelékét sem.
Hogy nagyjából ötvenezer taggal rendelkező két politikai szervezet joggal magáénak tekintheti egy tízmilliós ország rendszerváltozásról kinyilvánított akaratát, az a polgári nyilvánosság intézményei közül is elsősorban a sajtónak köszönhető. Két esztendő alatt a tömegtájékoztatás adott nyilvánosságot a pártállamot lebontó politikai szervezeteknek, méghozzá akkorát, amekkora áthidalta az értékrendjeikhez elkötelezett elitek és a politizálódásnak indult lakosság közti roppant szakadékot. A sajtó azonban nem nagyhatalom, hanem közszolgálati intézmény, változatlanul. Szociológiai körülmények és társadalomlélektani adottságok időlegesen megnövelhették a jelentőségét, ám a rezsimváltás után a sajtó nem vállalhatja magára egyöntetűen a politikai szervezetek helyettesítésének szerepkörét. Más feladatok várnak a parlamenti és a parlamenten kívüli pártok saját orgánumaira, más funkciók a pártsemleges - írott és elektronikus - sajtóra, ismét mások a nemzeti médiákra. A sajtóra koncentrálódott tömegbefolyásolási erők lebontása a társadalmi érdektagolódás valóságos méreteire, alighanem ez az egyik fölöttébb szükséges feltétele a pártállamtól a többpárti demokráciába vezető átmenetnek. Az 1945-ös és az 1990-es helyzet közös tehertétele ugyanis az, hogy a szabadság megszületése után kell megerősíteni a civil társadalmat .
Mindezt azért kívánjuk nyomatékosan leszögezni, mert a mai politikai élet végzetes veszedelmei a sajtó túlhatalma körül is gyülekeznek, s ha a politikai szabadság új letéteményesei elvétik a koncentráció megbontásának türelmes módozatait, akkor a politikai polarizáció áldozatává válhat a nyilvánosság, ahelyett, hogy eszköze lenne a félelmi görcsök feloldásának. A választások első fordulójából ugyanis két olyan párt került ki győztesen, amely egymás ádáz ellenfele, míg a szavazatok maradékán olyan pártok osztoznak, amelyek együvé tartozásuk esetén sem csökkenthetnék a polarizációt, hiszen az áprilisi fordulóra készülődve növelik az egyik vagy a másik pólus vonzerejét. Nem szakmai szervezeteink ügye, hogy a vezető pártok, leküzdve ellentéteiket koalíciós kormányzásra szánják-e rá magukat, vagy a parlamenti ellenzék élére állanak. De a pártküzdelmek egyre méltatlanabb eszközeit megtapasztalva, a mind nemtelenebb kampányfogások hallatán, és látva-látván a jóízlés szapora fogyatkozását, szakmai szervezeteink ügye, hogy tagjaink és a közvélemény előtt kijelentsük:
- Lehet a többpárti diktatúra mumusával ijesztgetni az egypárti uralom alatt megfélemlített szerkesztőségeket, de a riogatással szemben már véd a kivívott sajtószabadság.
- A sajtó szabadságát senki meg nem rövidítheti. A pártok a sajtó útján küldözgethetnek fenyegető üzeneteket egymásnak, de a média ez esetben a postás szerepét tölti be: továbbítja az üzenetet a feladótól a címzetthez.
- Lehet közvéleményre ártalmas a küldemény, de a továbbítót nem terheli felelősség szolgálata teljesítéséért. A szerkesztő nem lesz cenzor akkor sem, ha a kapott szöveg nem ínyére való, mert csak alkotmányos tilalomnak engedelmeskedhetik.
- A szerkesztőségek szuverenitását a jog szavatolja, munkatársaik szólás- és véleményszabadságát pedig a törvény. A károsult címzett tehát nem vehet elégtételt a lapokon a föladó erkölcsi mulasztásáért.
- A szerkesztőségek saját meggyőződésük szerint dolgoznak; munkatársaik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottjai a leendő koalíció pártjainak, de a parlamentáris és az extraparlamentáris ellenzéknek sem. A nemzeti médiáknál a Rádió- és a TV Kamara, a pártsemleges szerkesztőségekben az Újságíró Szövetség kiáll tagjaiért.
- Lehet a munkatársak múltját firtatni a jóízlés határán messze túl is, ahol a személyiségi jog védelme kezdődik, de a fegyver kétélű. A közvélemény visszavághat s a támadón is sebet ejt fondorlata.
Fölkérjük tagjainkat - nemcsak az újságírókat, hanem a társadalomtudományok művelőit -, s mindazokat, akinek szemléletével találkoznak elképzeléseink, hogy hivatásuk közben gyakorolják ezeket a már elfogadott alapelveket. Akkor az értelem logikája kiszorítja a félelem logikáját. A félelemből nem lehet valóság, - a vészhuhogás süket fülekre talál.
Rajtunk is áll, hogy a többpárt-rendszer szabadságát szabadságként éljük meg, rajtunk is áll, hogy a demokráciát, amit létrehozunk, demokráciaként adjuk is tovább.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete