1945 áprilisára Magyarország elnyerte szabadságát. Sorsát négy
demokratikus pártra bízta. Az őszi választásokon a négypárti koalíció győzött,
de legyőzetett a demokrácia maga. A szabadság pillanatától a választás percéig,
alig fél esztendő alatt, az országos félelem kerekedett felül és a civil
társadalom maradt alul. Az aztán addig-addig gyengült, míg 1947-re már annyi
eséllyel sem rendelkezett, hogy a szabadság kis köreit megvédelmezhesse az
egypárti diktatúra kezdetén. Igaza lett Bibó Istvánnak: "a politikai élet
végzetes félelmeinek az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is,
pusztán a félelem erejénél fogva elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől
félnek".
1990 áprilisára Magyarország elnyerte szabadságát. Sorsát hat
demokratikus pártra bízza. A márciusi választáson győzedelmeskedett pártok
azonban úgy készülnek hatalmi koalícióra - avagy ellenzéki szövetségre -, hogy
az áprilisi választásból a civil társadalom kerülhet ki vesztesen. Az
egypártrendszer összeomlott, a többpártrendszer keretfeltételei megszilárdultak,
mégis a társadalom félelemmel tölti a választás két fordulója közti alig két
hetet, s abban a riadalomban készül újabb voksát az urnába dobni, hogy a
demokrácia újfent elsikkadhat.
1945 és 1990 magyar szabadsága egyetlen közös vonással
rendelkezik. Egyiket sem egységes társadalom harcolta ki, s nem is fegyverrel.
1945-ben a nácik ellen szövetséget alkotó nagyhatalmaktól kapta, 1990-ben pedig
a polgári nyilvánosság intézményeitől nyerte el. De míg a második világháború
utáni szabadságot erőszakkal elragadták a magyar néptől, addig a mostani
szabadságot külhatalom nem fenyegeti. A nyilvánosság intézményei pedig
mindenkinek a birtokában állanak. Azoknak a szervezeteknek sincs hozzá több
előjoguk, amelyek többet áldoztak értük, mint amelyek kevesebbet, sőt a polgári
nyilvánosság azoké is, akik nem bábáskodtak a születésénél.
1990 magyar szabadsága több vonatkozásban különbözik a
szovjet-típusú rendszerek alól fölszabaduló európai népek szabadságától. A
magyarok nem élhették át egyetlen győzelmes napon , hogy kezükbe vették
a sorsukat, mint a csehszlovákok, kelet-németek, románok és szabadságuk
eljövetelét nem előzte meg a demokrácia tekintélyét megszemélyesítő
tömegmozgalom , mint a lengyelekét és a litvánokét. A különbséget
társadalomlélektanilag az fejezte ki, hogy március 25-én az ország lakosságának
több mint a fele épp oly borús kedéllyel szavazott a rezsimváltásra, mintha
kedve ellenére való eseményen venne részt, szociológiailag pedig az a tény
tanúskodik a történelmi különbségről, hogy az országos választás első két
helyezettje elnyerte a szavazásra jogosultak több mint negyven százalékának a
bizalmát, noha a két párt tagjainak lélekszáma nem haladja meg a lakosság öt
ezrelékét sem.
Hogy nagyjából ötvenezer taggal rendelkező két politikai szervezet
joggal magáénak tekintheti egy tízmilliós ország rendszerváltozásról
kinyilvánított akaratát, az a polgári nyilvánosság intézményei közül is
elsősorban a sajtónak köszönhető. Két esztendő alatt a tömegtájékoztatás adott
nyilvánosságot a pártállamot lebontó politikai szervezeteknek, méghozzá akkorát,
amekkora áthidalta az értékrendjeikhez elkötelezett elitek és a politizálódásnak
indult lakosság közti roppant szakadékot. A sajtó azonban nem nagyhatalom,
hanem közszolgálati intézmény, változatlanul. Szociológiai körülmények és
társadalomlélektani adottságok időlegesen megnövelhették a jelentőségét, ám a
rezsimváltás után a sajtó nem vállalhatja magára egyöntetűen a politikai
szervezetek helyettesítésének szerepkörét. Más feladatok várnak a parlamenti és
a parlamenten kívüli pártok saját orgánumaira, más funkciók a pártsemleges -
írott és elektronikus - sajtóra, ismét mások a nemzeti médiákra. A sajtóra
koncentrálódott tömegbefolyásolási erők lebontása a társadalmi érdektagolódás
valóságos méreteire, alighanem ez az egyik fölöttébb szükséges feltétele a
pártállamtól a többpárti demokráciába vezető átmenetnek. Az 1945-ös és az
1990-es helyzet közös tehertétele ugyanis az, hogy a szabadság megszületése
után kell megerősíteni a civil társadalmat .
Mindezt azért kívánjuk nyomatékosan leszögezni, mert a mai
politikai élet végzetes veszedelmei a sajtó túlhatalma körül is gyülekeznek, s
ha a politikai szabadság új letéteményesei elvétik a koncentráció megbontásának
türelmes módozatait, akkor a politikai polarizáció áldozatává válhat a
nyilvánosság, ahelyett, hogy eszköze lenne a félelmi görcsök feloldásának. A
választások első fordulójából ugyanis két olyan párt került ki győztesen, amely
egymás ádáz ellenfele, míg a szavazatok maradékán olyan pártok osztoznak,
amelyek együvé tartozásuk esetén sem csökkenthetnék a polarizációt, hiszen az
áprilisi fordulóra készülődve növelik az egyik vagy a másik pólus vonzerejét.
Nem szakmai szervezeteink ügye, hogy a vezető pártok, leküzdve ellentéteiket
koalíciós kormányzásra szánják-e rá magukat, vagy a parlamenti ellenzék élére
állanak. De a pártküzdelmek egyre méltatlanabb eszközeit megtapasztalva, a mind
nemtelenebb kampányfogások hallatán, és látva-látván a jóízlés szapora
fogyatkozását, szakmai szervezeteink ügye, hogy tagjaink és a közvélemény előtt
kijelentsük:
- Lehet a többpárti diktatúra mumusával ijesztgetni az egypárti
uralom alatt megfélemlített szerkesztőségeket, de a riogatással szemben már véd
a kivívott sajtószabadság.
- A sajtó szabadságát senki meg nem rövidítheti. A pártok a sajtó
útján küldözgethetnek fenyegető üzeneteket egymásnak, de a média ez esetben a
postás szerepét tölti be: továbbítja az üzenetet a feladótól a címzetthez.
- Lehet közvéleményre ártalmas a küldemény, de a továbbítót nem
terheli felelősség szolgálata teljesítéséért. A szerkesztő nem lesz cenzor akkor
sem, ha a kapott szöveg nem ínyére való, mert csak alkotmányos tilalomnak
engedelmeskedhetik.
- A szerkesztőségek szuverenitását a jog szavatolja, munkatársaik
szólás- és véleményszabadságát pedig a törvény. A károsult címzett tehát nem
vehet elégtételt a lapokon a föladó erkölcsi mulasztásáért.
- A szerkesztőségek saját meggyőződésük szerint dolgoznak;
munkatársaik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottjai a leendő koalíció
pártjainak, de a parlamentáris és az extraparlamentáris ellenzéknek sem. A
nemzeti médiáknál a Rádió- és a TV Kamara, a pártsemleges szerkesztőségekben az
Újságíró Szövetség kiáll tagjaiért.
- Lehet a munkatársak múltját firtatni a jóízlés határán messze
túl is, ahol a személyiségi jog védelme kezdődik, de a fegyver kétélű. A
közvélemény visszavághat s a támadón is sebet ejt fondorlata.
Fölkérjük tagjainkat - nemcsak az újságírókat, hanem a
társadalomtudományok művelőit -, s mindazokat, akinek szemléletével találkoznak
elképzeléseink, hogy hivatásuk közben gyakorolják ezeket a már
elfogadott alapelveket. Akkor az értelem logikája kiszorítja a félelem
logikáját. A félelemből nem lehet valóság, - a vészhuhogás süket fülekre talál.
Rajtunk is áll, hogy a többpárt-rendszer szabadságát szabadságként
éljük meg, rajtunk is áll, hogy a demokráciát, amit létrehozunk, demokráciaként
adjuk is tovább.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete