Az első szabad választások után a demokraták követelései jórészt
teljesültek: megszülettek a polgári demokrácia alapintézményei. Mára mégis
kiderült: a posztkommunista korszak anomáliái alig-alig átláthatóak és egyre
nehezebben kezelhetőek. A végrehajtó hatalom ellenőrzésének a jogi feltételei
együtt vannak, ám a közvélemény mégsem képes hatást gyakorolni a hatalomra.
A kérdés az: 1992-ben a nyilvánosság került-e válságba vagy pedig
a baj a politikai körülményekben keresendő?
* * *
Nem vitás: nagy horderejű változások történtek a nyilvánosság
minden szférájában. Nincs immár cenzúra, megszűnt az egész sajtó központi kézi
vezérlése, megindult a nyomtatott sajtó privatizálása, bárki alapíthat lapot,
megkezdődött az országos közszolgálati médiumok irányításának áthelyeződése a
Kormánytól a Parlamentre, konszenzusos elnökök kerültek a Magyar Rádió és a
Magyar Televízió élére, az Alkotmány kilátásba helyezte a kétharmados
médiatörvényt. A parlamenti ülések nyilvánossá váltak, az egyesülési és
gyülekezési szabadság gyakorlásának nincsenek akadályai.
Nem is kérdéses viszont, hogy a modern nyilvánosság még korántsem
alakult ki. A nyomtatott sajtóban az állam újra és újra szerepet kér magának az
új tulajdonosok kijelölésénél, a Kormány pénzügyi zsarolással és személyzeti
politikával kendőzetlenül törekszik a Magyar Rádió és a Televízió
bekebelezésére, a médiatörvény halogatásával akadályozza az elektronikus sajtó
piacának kialakulását, a közszolgálati médiumokról szóló közvéleménykutatások
ismét titkossá váltak, a közelmúlt történeti forrásainak tudományos kutatása
szinte ellehetetlenült.
Összefoglalóan: míg az elmúlt négy évtizedben csak a hatalomnak
volt sajtója, mostanra a hatalom úgy véli, hogy nincs sajtója, a sajtó pedig azt
érzi, hogy nincs hatalma. Valójában azonban a hatalomnak csak a pártállami
értelemben nincs sajtója, a sajtónak viszont csak a nyugati értelemben nincs még
elég befolyása.
A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a nyilvánosság az egyik
irányba többé-kevésbé közvetít: a hatalom akaratát úgy ahogy továbbítja a civil
társadalomhoz. Az ellenkező irányú hatás azonban több mint kétséges. A civil
társadalom kezdeményezéseit a hatalom rendszeresen nem veszi tudomásul: a bírói,
az egyetemi, a művészeti önkormányzatok akarata egyaránt lepereg az indolens
hatalmi szervekről.
Vajon a civil társadalmat atomizáltsága akadályozza-e meg
közvéleménnyé szerveződésében? Netán van közvélemény, de a hatalom erről nem
vesz tudomást? Vagy annál inkább nő a hatalom önbizalma, minél gyengébb
közvéleménnyel találkozik?
A Magyar Köztársaság 1989 óta alkotmányosan biztosítja a vélemény-
és szólásszabadságot, az új kormányzó hatalom azonban, amelyet teljesen
felkészületlenül ért a nyilvános politizálás kötelezettsége, számtalan jogi,
gazdasági és lélektani eszközt igyekszik bevetni annak érdekében, hogy az
állampolgárok ne éljenek alkotmányos jogukkal, vagy ha mégis ezt teszik,
jelzéseik visszhang nélkül maradjanak. Amíg az állampolgárok - s ezen belül a
véleményformáló értelmiség - döntő többsége állami intézményeknél dolgozik,
alapvető egzisztenciális függőségben van a kormányzattól. A minőségi könyvkiadás
krízise pl. szorosan összefügg a nagy terjesztőhálózatok állami tulajdonlásával
és a privatizáció módjával. Az újonnan alakult könyvkiadók igénybejelentését a
privatizálandó könyvesboltokra figyelemre sem méltatták. Nem különben a
nyomtatott sajtónak a független terjesztésre irányuló kívánságát.
Nagyjából a Kónya-dolgozat megjelenésének idejétől, 1991 őszétől
érzékelhető, hogy az állami paternalizmus, a patrónus-kliens láncolatok a
gazdaságban, a kultúrában fölébe kerekedtek az egyéni és szervezeti autonómia
korábbi törekvéseinek. Az alattvalói hűség kicsikarása fontosabb cél lett a
kormányzat számára, mint a piacgazdaság és az emberi jogok ügye. A hatalom
igazolását mindinkább ideológiai forrásokból meríti, s az ehhez szükséges nyomás
behatol a nyilvánosság szféráiba. Úgy tűnik, a hatalom nem tudja, mire szolgál a
nyilvánosság, és már csak ezért is kizárólag hatalmi beidegződéseknek
engedelmeskedik. A kormányzatot legitimáló teljesítmény hiánya magyarázza a
hatalomkoncentrációra irányuló erőteljes törekvést. A cél: a közvélemény
legyőzése és nem meggyőzése. Ezért dúl háború a vita és a párbeszéd helyett.
A civil társadalmat váratlanul érte ez az új ideológiai offenzíva:
az 1987-1990 között alakult több száz szakmai, érdekvédelmi szervezetnek még
mindig csak töredéke fejt ki érdemleges hatást. A sajtó a választási ciklus
felezőjén a párbeszédhez dölyfös hatalom és a dialógusból kiábrándult civil
társadalom között őrlődik - maga is felkészületlenül. Konzerválódnak az
újságírás rossz hagyományai: továbbra is a valaki-valami melletti bátor kiállás
az igazi erény, nem pedig a gyors, szakszerű, közérthető tájékoztatás. Ez azután
a felemás piacgazdaság ellentmondásaival tetézve komoly identitás-és
funkciózavarokhoz vezet: igényes lapok bulvárelemekkel operálnak, üzleti
megfontolások és szakmai kívánalmak küzdenek egymással. Következésképp a
közönség akkor kezd elidegenedni a tömegkommunikációs eszközöktől, amikor
dezorientáltsága épp növekedőben van. Mindez lényegesen megkönnyíti a kormányzó
koalíciónak, hogy manipulációval és leplezetlen hatalmi eszközökkel már 1992-ben
megpróbálja beállítani az 1994-es választások eredményét.
Nem kevesen vannak a magyar társadalomban, akik - noha esetleg
egyetértenek e helyzetmegítéléssel - az átmenet nyilvánossága és a nyilvánosság
átmenete nehézségeinek okait másban keresik. A Nyilvánosság Klubnak az is
feladata, hogy az érveket, gondolatokat vitára bocsássa, de akár az is, hogy
saját feladatköreit újragondolja a nyilvánosság mai kívánalmainak megfelelően.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
