1989. január 11-én, az Írószövetség választmányának
ülésén bejelentették: hetilapját visszakapja a szövetség. A jelenlévőket
fölkérték: jelöljenek személyt az Élet és Irodalom főszerkesztőjének.
Hogy az írók ismét birtokolhatják a szervezetüktől elvett
hetilapot, hogy vezető testületük saját kebelén belül dönthet a lap felelős
szerkesztőjéről, jóérzéssel kellene hogy eltöltsön minden demokratikusan
gondolkodó embert, aki nélkülözhetetlennek tartja a szakmai szervezetek
önállóságát és azok jogát a független sajtóhoz. Csakhogy a kilátásba helyezett
intézkedés azokat elégíti ki, akik érdekeltek az antidemokratikus közállapotok
fönntartásában és megrökönyödésre készteti azokat, akik küzdenek a demokratikus
játékszabályok betartásáért. Az Írószövetség választmánya ugyanis már
akkor illetékesnek tekintette magát a lap személyi kérdéseiről rendezett
szavazásban, amikor még vissza sem vonták a jelenlegi főszerkesztő kinevezését.
A sajtóirányítás ugyanazon szervei sugallották a testület vezetőségének, hogy
máris rendelkezhet a lappal, amelyek az Írószövetség 1986. évi közgyűlése után
az Élet és Irodalmat használták fel az önállósuló szervezet
demoralizálására.
Az ügy új, a módszer régi. 40 éve hol elcsatolják az írók
szervezetétől a lapot, hol visszaszolgáltatják neki, mindig attól a politikai
akarattól függően, mi szolgálja célszerűbben az írótársadalom megosztását. Az
1945 februárjában alakult Magyar Írók Szabad Szervezetét ezért
szervezték át szovjet mintájú Írószövetséggé, mely már a koalíció éveiben
diszkriminálta az írók egy részét, hát még azután, hogy 1950 novemberétől
kéthetenként megjelent lapja a nyilvánosságból is kizárta a legtöbb irodalmi
irányzat képviselőjét. Az Irodalmi Újság és az Írószövetség
1956-ban fölszabadította magát a pártközpont és a kulturális minisztérium
függelmi helyzetéből, de amikor a közös cselekvésben összeforrott írótársadalom
Gond és Hitvallás c. kiáltványa megjelent, a Forradalmi Munkás Paraszt
Kormány 1957 tavaszán rendeletileg feloszlatta az Írószövetséget, lapjaival
egyetemben. Helyére fölállította az Irodalmi Tanácsot , amely a
betiltott szövetség megkerülésével kibocsátotta az Élet és Irodalmat.
1959 szeptemberére letörték az Írószövetség ellenállását és a
kollaboráns hetilapot egyesítették a pacifikált szövetséggel. 1963-ban azonban -
nyilvánosságra sem hozott - PB-határozat vetett véget az Írószövetség
és az Élet és Irodalom együttélésének. Azóta az írók olykor a
szövetség, máskor a hetilap körül próbálnak érvényt szerezni autonóm jogaiknak,
ám törekvéseiket mindenkor keresztezi a megosztásukra irányuló politikai
manőver.
Ahogy ez 1989 januárjában is történik, immáron nem ideológiai
tisztogatás hevületével, nem párt- és kormányhatározat segítségével, inkább a
lapgazdák önállóságáról hirdetett szólamokkal. A szabadság retorikájával
kísérve, a sajtó birtokosai épp úgy árulják a lapok tulajdonjogát a pártközpont
és a Művelődési Minisztérium folyosóin, ahogy "holt lelkek"-ként veszik a
szerkesztőket, elnököket, főtitkárokat. Fű alatti híresztelésből értesültek az
Élet és Irodalom munkatársai, hogy menniük kell a szerkesztőségből:
kinek a párt napilapjához helyettes főszerkesztőnek, kinek más folyóirathoz,
kinek nyugdíjba, kinek az utcára. Szétzavart emberek előtt ez négy irány,
valójában egy út, amelyen a sajtóirányítás fölbomlasztja a szerkesztőségi
kollektíva szolidaritását. Ez hát az egyetlen út, amelyen a sajtóirányítás
rendületlenül tör előre új Mozgó Világ- és Tiszatáj-ügyek
felé, hogy aztán azokat elsimítva még újabb ügyekkel kösse magához a lapokat és
gazdáikat. A kultúrpolitika és az Írószövetség készülő kiegyezésének
egyaránt áldozata az egyesületi és a szerkesztőségi önállóság, mert az
írótársadalom szervezetét és újságját ugyanaz a kaján csel vitte háborúságba,
amelyik a csúfondáros békét most meghirdeti.
Álljuk útját ennek a módszernek!
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
