A békés átmenetnek nem lehet az az ára, hogy a nemzetet megfosszák
múltja megismerésének lehetőségeitől. A Kádár-dosszié körüli botrány azt a
látszatot kelti, mintha most kezdődnék a garázdálkodás az iratokkal. Holott a
botrány az, hogy a szakmai szervezetek hallatták ugyan hangjukat a
nyilvánosságban, de a történelmi dokumentumok birtokosai saját politikai
érdeküket követték, és vonakodtak eleget tenni az iratvédelem követelményeinek.
Márpedig az iratokra leselkedő veszélyekről az Igazságügyi Minisztérium, a
Művelődési Minisztérium és a Legfőbb Ügyészség épp elegendő vészjelzést kapott.
1989 márciusától kezdve - közösen a Független Jogász Fórummal, a
Hajnal István Körrel és a Történelmi Igazságtétel Bizottságával -, fölléptünk a
nemzeti vagyon részét képező iratállomány védelmében. Minden rendelkezésünkre
álló eszközzel - tudományos tanácskozással, állásfoglalásokkal, a
törvény-előkészítési munkában való részvételünkkel - azon voltunk, hogy a
közelmúlt történelme "elhallgatásoktól és torzításoktól mentesen" kutatható
legyen, az iratállomány pedig biztonságba kerüljön. Ennek ellenére a tévénézők
milliói láthatták, hogyan indulnak a megsemmisítőbe a Budapesti Pártbizottságon
tárolt - korántsem egyedül az MSZMP-hez tartozó - iratok; a rádióhallgatók
milliói követték, miképp kerülnek zúzómalom alá a BM illegális tevékenységéről
tanúskodó, de az ellenzék történetéhez is forrásértékű dokumentumok. A
Kádár-dosszié kapcsán ezúttal a Népszabadság és a Kossuth Rádió
derített fényt arra, hogy a korábbi állami és pártvezetők olybá veszik a kezük
ügyében lévő iratokat, mintha azok a magántulajdonukat képeznék. Míg eddig a
politikusok éltek vissza a hatalmukkal úgy, hogy elodázták a szakmai szervezetek
nyilvános követeléseinek teljesítését, addig most kalózkiadás használja
dezinformálásra a nyilvánosságot, hisz az "El nem égetett dokumentumok" nem
teljesítik a hiteles szövegközlés feltételeit.
A történelmi dokumentumok sorsa szempontjából közömbös, hogy az
MSZMP és az MSZP miképpen egyezkedik az iratok tulajdonlásáról. Azoknak
a nemzeti fondban, közgyűjteményben van a helyük. Az állampárt
dokumentumai ugyanis nem egy többpártrendszerű berendezkedés egyik pártjának az
iratai, hanem köziratok. Éppen ezért a mostani ügyet
közirat-eltulajdonításnak tekintjük. A jogi szabályozás egy éve
tartó huzavonája miatt azonban, Grósz Károlyt és a könyv kiadóit legföljebb
lopásért lehet felelősségre vonni, esetleg államtitok megsértéséért, jóllehet
ugyanezen év alatt a szakmai közvélemény már jóval súlyosabb cselekedetként
ítéli meg a nemzeti múlt kárára elkövetett sérelmet, s erre fölhívta a legfőbb
ügyész helyettesének is a figyelmét. (Magyar Nemzet, 1989. december
23.)
Követeljük az új parlamenttől, hogy alkosson olyan törvényi
szabályozást, amelyik:
- nemzeti vagyontárggyá nyilvánítja a történelmi-politikai
iratokat;
- rendelkezik a magánszemélyek birtokában lévő dokumentumok
beszolgáltatásáról;
- állami levéltárakban gondoskodik az iratok elhelyezéséről és
szakszerű őrzéséről;
- kutathatóvá teszi az iratokat.
Kizárólag ilyen jellegű szabályozás garantálhatja, hogy a
személyiségi jog védelme ne lehessen ürügy a kutatás szabadságának
megsértéséhez, viszont a publikálás valóban szavatolja a személyiségi jog
tiszteletben tartását és elősegítse a nemzeti múlt tisztességes föltárását.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
