Felhívjuk a törvényalkotókat, iktassák ki a készülő törvényből az
alkotmánnyal és az ország nemzetközi kötelezettség-vállalásaival ellentétes
rendelkezést.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Titoksértés: egyelőre nem várható változás (Népszava)
Népszava, 2006. január 5.
Titoksértés: egyelőre nem várható változás
Módosítani kellene a Btk.-t, hogy újságírók ellen ne
indulhasson per, de kevés rá a remény
Noha szinte mindenki jogalkotási lépéseket tart szükségesnek a
titoksértéssel vádolt újságírók érdekében, már nincs esély arra, hogy ebben a
ciklusban elfogadja a parlament a Btk módosítását. A rendszerváltás óta tavaly
fordult elő először, hogy az ügyészség - a korábbi eljárás-megszüntető
gyakorlattal szemben - államtitoksértés vádja miatt bíróság elé állíttatott
újságírókat. Köztük volt lapunk munkatársa is. A Nyilvánosság Klub azt ajánlotta
a képviselőknek, hogy gondolják újra a minősített adat védelméről szóló
törvényjavaslatot.
Nyílt levélben fordult a Nyilvánosság Klub az országgyűlési
képviselőkhöz, hogy a sajtószabadság érvényesülése érdekében gondolják újra a
minősített adat védelméről szóló törvényjavaslatot. A tervezet ugyanis
kimondaná, hogy aki minősített adatot bármilyen módon megismer, köteles titokban
tartani, illetve akinek minősített adat nem a törvény szabályai szerint jutott a
birtokába, köteles a minősítőnek vagy a rendőrségnek haladéktalanul átadni. A
szervezet a közleményben felhívta a figyelmet: ez a szabályozás azoktól is
elvárja a titkok megőrzését, illetve a hatóságoknak való jelentését, akiknek
egyáltalán nem kell tudniuk egy adat minősített voltáról. Ez a fajta objektív
felelősség jogállamban elfogadhatatlan módon korlátozná a sajtó szabadságát.
Szerintük a tervezett szabályozás továbbra is alapot szolgáltat a gondatlan
államtitoksértés jelenlegi büntető törvénykönyvi tényállásának fenntartásához,
amelynek alapján nemrég több büntetőeljárás is indult újságírókkal szemben. A
Nyilvánosság Klub szerint ha az állam nem képes megőrizni titkait, a sajtótól
nem várható el, hogy minden esetben kitalálja: titkos dokumentummal van dolga.
Emellett szerintük még a kiszivárgott államtitok szándékos közlését is csak "az
ország különleges stratégiai érdekeit közvetlenül és bizonyíthatóan sértő
esetekben indokolt büntetőjogilag szankcionálni".
Ugyancsak a titoksértéssel vádolt újságírók érdekét szorgálná a
Büntető törvénykönyv (Btk) módosítása, amire azonban ebben a parlamenti
ciklusban már nincs esély. A többi között erről beszélt lapunknak Wiener György
szocialista országgyűlési képviselő, aki jelenleg nem tud ilyen képviselői
módosító indítványról. Ráadásul a január végén kezdődő ülésszak a választások
miatt rövid lesz, emiatt csak házszabálytól eltérve lehetne elfogadni ilyen
indítványt akkor is, ha már tárgysorozatban lenne. A politikus nem tartja
kizártnak azonban, hogy a következő ciklus elején foglalkoznak a kérdéssel,
amelynek elfogadásához az egyszerű többség is elegendő.
Az utóbbi hetekben többen is jogalkotási lépéseket,
törvénymódosítást szorgalmaztak, legutóbb Polt Péter. A legfőbb ügyész arról
beszélt, hogy az újságírók ellen titoksértés miatt indult büntetőeljárásokban
csak törvénymódosítás nyomán változhat az ügyészségi gyakorlat. "Ezekben az
ügyekben a nyomozások, vádemelések során az ügyészség törvényesen, a büntető
törvénykönyvnek (Btk.) megfelelően járt el" - fogalmazott.
A társadalomra veszélyességet illetve annak hiányát - amelyre
nemrég a Magyar Újságírók Országos Szövetségének etikai bizottsága is felhívta a
figyelmet - az ügyészség minden ügyben vizsgálja, ám ha a törvényalkotó egy
adott cselekményt büntetni rendelt a Btk.-ban, akkor azt általában a
társadalomra veszélyesnek kell tekinteni - vélte Polt. Szerinte a
jogalkalmazónak lehetősége van arra, hogy bizonyos körülmények között egy
tényállásszerű cselekmény esetében is megállapítsa, hogy az - a társadalomra
veszélyesség hiánya miatt - nem bűncselekmény, ám ezt általánosságban, például
minden újságíró által elkövetett titoksértési ügyben nem lehet követni, hiszen
az "törvényrontó jogalkalmazói gyakorlat" lenne. Így ha a jogalkotónak ez a
szándéka, akkor ennek megfelelően kell módosítania a jogszabályt -
magyarázta.
Nem szólt azonban Polt arról, hogy a rendszerváltás óta tavaly
fordult elő először, hogy az ügyészség - a korábbi eljárás-megszüntető
gyakorlattal szemben - államtitoksértés vádja miatt bíróság elé állíttatott
újságírókat. Ráadásul a Fővárosi Bíróság első fokon hiába mentette fel
kollégánkat és hiába söpörte le a Fővárosi Főügyészség által benyújtott
vádiratot. Az ügyész - aki vádbeszédében kollégánkat úgy jellemezte: "nem a
sajtószabadság harcosát látom benne" - bejelentette, hogy fellebbeznek az
ügyben, így a felmentő ítélet nem jogerős. Az ügyészség egyébként felfüggesztett
börtönbüntetést kért a Népszava újságírójára. A munkatársunk ellen indított
eljárás alapját egy olyan levél eredetije adta, amelynek jelzetek nélküli
másolatát lapunk tavaly május 24-én közölte. Sutka Sándor, Hajdú-Bihar megye
volt rendőrfőkapitánya 2003. szeptemberében küldte ezt az iratot az akkori
megyei főügyész-helyetteshez, Simon Ernőhöz. A levél - ismeretlen forrásból
szerkesztőségünkbe eljuttatott - másolatán semmiféle minősítő jelzet,
iktatószám, fejléc, pecsét vagy más hivatalos jel nem szerepelt. Idővel kiderült
azonban, hogy eredeti példányát korábban államtitokká minősítették. Erről
munkatársunk nem kapott információt, holott a levél címzettjét és feladóját is
megkereste, ám ők elhárították érdeklődését. A hatóság azt nem tudta
megállapítani, hogy ki másolta le és jutatta el lapunkhoz az iratot, a rendőrség
és az ügyészség ugyanis saját munkatársai között sikertelenül kereste a
kiszivárogtatót.
Tavaly az év végén zárt ajtók mögött vádolták meg a HVG című lap
tényfeltáró újságíróját. Rádi Antóniát államtitoksértéssel vádolják, bár a
vádirat pontos tartalma, a tárgyalás menete, de még a tanúk kiléte is titkos. A
korábbi sajtóhírek szerint az 1999-ben Pulitzer Emlékdíjjal elismert újságíró a
székesfehérvári maffiaperről írt beszámolójával sérthette meg a törvényi
előírásokat. A nyomozó- és a vádhatóság képviselőit is érintő maffiaper
elsőrendű vádlottjának ügyvédje tett feljelentést ismeretlen tettes ellen,
mondván, valaki kiszivárogtatta a titkos minősítésű vádirat több részletét.
Hírek szerint az újságíró azzal védekezett, hogy a szerkesztőséghez eljuttatott
névtelen levélből idézett tudósításában. Hogy a vádhatóság mily módon kereste
magát a kiszivárogtatót és miért nem találta meg - nem tudni. Az eljárás
részletei sem ismertek.
Törvénymódosítást szorgalmazott nemrég a Legfelsőbb Bíróság elnöke
is annak érdekében, hogy titoksértés miatt ne indulhasson büntetőeljárás
újságírók ellen. Lomnici Zoltán ezt a Magyar Újságírók Szövetsége (MÚOSZ) Etikai
Bizottságának levelére válaszolta. Halák László, az etikai bizottság elnöke azt
kérte a főbírótól: az LB adjon ki irányelvet, elvi döntést, annak érdekében,
hogy a bíróságok az újságírók ellen titoksértés miatt indult eljárásokban
hivatalból vizsgálják a társadalomra veszélyesség hiányát mint büntethetőséget
kizáró okot. Az etikai bizottság többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy
az újságírót a sajtótörvény kötelezi a nyilvánosság szolgálatára. Lomnici Zoltán
lapunknak megerősítette, hogy az ügyben jogegységi döntést nem lehetett hozni,
hiszen nem volt ellentétes ítélkezési gyakorlat és irányelv közzététele sem
jöhetett szóba. Kollégiumi véleményt pedig azért nem adtak ki, mert a jogszabály
alapján egyértelmű, hogy a bíróságoknak ilyen esetekben vizsgálni kell a
társadalomra veszélyesség fokát - tette hozzá. A főbíró közleményében is
megállapította: a bíróságok minden államitok, hivatali titok, illetve magántitok
megsértése miatt indult büntetőügyben "körültekintően vizsgálták a cselekmény
társadalomra veszélyességét és a vád alá vont újságíró bűnösségének alanyi
fokát. Ezek alapján az eljárás alá vont újságírókat általában vagy felmentették
a bűncselekmény vádja alól, vagy enyhébb szankcióval, intézkedéssel zárták le az
ügyet." Azonban szerinte is törvénymódosítás kell ahhoz, hogy "a Magyar
Újságírók Szövetsége Etikai Bizottsága javaslatának megfelelően az újságírók
ellen titoksértés miatt ne indulhasson büntetőeljárás".
- Az lenne a normális eljárás, ha a nyugati mintáknak megfelelően
nem az újságírók, hanem a titokgazda ellen járnának el, ha ilyen információk
napvilágra kerülnek - vélte Wiener György. Hasonlóan nyilatkoztak korábban a
szabad demokratáknál is: a párt elfogadhatatlannak nevezte, hogy újságírók ellen
titoksértés miatt büntetőeljárást indítsanak. Szerintük az államtitkot
kiszivárogtató személy, nem pedig annak nyilvánosságra hozója kell feleljen az
államtitok nyilvánosságra kerüléséért. Haraszti Miklós, az Európai Biztonsági és
Együttműködési Szervezet médiaszabadság-felelőse a munkatársunk ügyében hozott
felmentő ítélet után úgy nyilatkozott: "sürgős feladat az államtitoksértésről
szóló Btk.-paragrafus állampolgárokra, köztük természetesen az újságírókra
vonatkozó részének módosítása, hogy kizárólag az államigazgatók által
elkövethetővé tegye a törvény e bűncselekményt" A Magyar Újságírók Országos
Szövetségének elnöke, Eötvös Pál pedig úgy fogalmazott, ami az
igazságszolgáltatásban folyik, néha meglepi az embert. Ilyen volt a Népszava
államtitok-sértési ügye - nyilatkozta hozzátéve, megnyugtató, hogy ilyen
eredménnyel zárult az ügy, és csak bízni lehet abban, hogy hasonló tartalmú
másodfokú ítéletet hoznak majd.
Keretben:
A sajtórendészeti vétség tényállásának hatályon kívül helyezését
célozza az az indítvány, amelyet a szabad demokrata Fodor Gábor terjesztett a
parlament elé. A tényállás szerint sajtórendészeti vétséget követ el az, aki
engedély vagy nyilvántartásba vétel nélkül állít elő vagy terjeszt olyan
sajtóterméket, amelynek előállításához vagy terjesztéséhez engedély vagy
nyilvántartásba vétel szükséges. Az előterjesztő indoklása szerint ennek a
cselekménynek a visszatartásához elegendő a más jogágakban (szabálysértés,
polgári jogi, személyiségi jogi védelem, adatvédelem) alkalmazott
szankciórendszer.
Markotay Csaba
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Börtönbe az újságírókkal! (Varró Szilvia)
Hírszerző, 2006. január 4.
Börtönbe az újságírókkal!
Bűnöző zsurnaliszták és az ötéves terv
Két hete van a parlamentnek, hogy enyhítse az államtitkot sértő
újságírók és civilek büntethetőségét lehetővé tevő titoktörvényt. Ha nem, újabb
újságírók szaladgálhatnak a bíróságra hivatalnokok által lestemplizett fecnik
miatt, ahelyett, hogy a köz érdekét szem előtt tartva munkájukat
végeznék.
Törvénymódosítást szorgalmazott Polt Péter a hétvégén az újságírók
államtitok-sértési ügyeinek megváltoztatására. Korábban több hazai szervezet és
az EBESZ is szóvá tette, hogy elavult a magyar törvénykezés, amely büntetni
rendeli azokat a civileket és újságírókat, akik államtitkot sértenek. Az
ügyészség tavaly két esetben is eljárást kezdeményezett újságírók ellen.
Polt hivatalát emiatt többen feudális jogértelmezéssel és az
újságírók üldözésével vádolták. A legfőbb ügyész január elsejei nyilatkozatában
azonban azt mondta: ők csak a hatályos büntető-törvénykönyv szellemében jártak
el.
A MÚOSZ szóvá tette, hogy ezek a cselekmények nem veszélyesek a
társadalomra - Polt szerint azonban ha a törvényalkotó egy adott bűncselekményt
büntetni rendel, akkor azt a társadalomra veszélyesnek kell tekinteni.
A vécépapír is titkos
A vitatott paragrafus egytől-öt vagy kettőtől-nyolc évig bünteti
azt, aki a tudomására jutott államtitkot jogosulatlanul megszerzi, felhasználja
vagy illetéktelen részére hozzáférhetővé teszi. A jogszabály, ahogy arra Réti
Pál, a HVG főszerkesztője emlékeztet, a csodás ötvenes évek elején honosodott
meg a magyar jogrendben, a következő indoklással: "felemelt ötéves népgazdasági
tervünk sikeres megvalósítása, a szocializmus építése és a béke védelme azt
követeli, hogy fokozott éberséget tanúsítsunk a belső és külső ellenség
üzelmeinek meghiúsítása végett."
A korábban hatályos Csemegi-kódex legalább racionálisan érvelt, és
csak a hadititkokat védte. Világszerte az a gyakorlat, hogy a törvény a civilek
körében csak a nemzetbiztonsági-, és hadititkok felett őrködik - nem pedig az XY
köztisztviselő által lestemplizett papírfecnik felett.
Nálunk azonban akár a titkárnő ellen is indulhat eljárás, ha
megtalálja, és kávézás közben kifecsegi a titkot. Ezzel pedig fordítva ülünk a
lovon: demokratikus gyakorlat szerint a titoksértést csak az követheti el, akire
a titok rá van bízva, vagy nemzetbiztonsági ügyekben olyan civil, aki
szándékosan sérti meg a titkot. A sajtónak tudniillik nem a titkok őrzése,
ellenkezőleg: azok leleplezése a feladata.
A közérdek nem számít?
Korábban két esetben nyomoztak újságíró ellen hasonló miatt: H.
Bíró László, a Népszava főszerkesztője ellen '98-ban a bős-nagymarosi
keretmegállapodás-tervezet nyilvánosságra hozatala, Juszt László ellen pedig a
Kriminális című újságban a kamu-megfigyelési ügy jegyzőkönyveinek közlése miatt
indult eljárás.
Habár a papírokat államitoknak minősítették, nem lényegtelen, hogy
jelentős közérdek fűződhetett ahhoz, hogy a közvélemény értesüljön a kormány
bősi terveiről, és megtudja, igazat mondott-e a Fidesz vezetője, amikor azt
állította, hogy vezetőiket az előző kormány megfigyelte. Legalábbis erre
következtethetünk a Sólyom-vezette Alkotmánybíróság '92-es határozatából, amely
a sajtószabadságot számos más jognál előbbre valónak nevezte.
Az akkori legfőbb ügyész, Györgyi Kálmán mindenesetre ejtette az
ügyeket. Bíróságra államtitoksértés-ügyben a rendszerváltás óta először a
Népszava újságírója elleni eljárás került; Csík Ritát nemrégiben első fokon
felmentették. Decemberben kezdődött Rádi Antónia, a HVG újságírójának a
pere.
Ennek minden egyes mozzanata titkos: a vádirat, a tárgyalások -
Rádi még saját főnökeinek sem számolhat be semmiről, így azt sem lehet tudni,
mivel sértett államtitkot a székesfehérvári maffiaperről szóló írásában.
A két újságírón kívül nem indult azonban eljárás a titkok
kiszivárogtatóival szemben; az ügyészség szerint azért, mert azokat nem találták
meg. Több napilap az ügyészség szimpátiáit vélte felfedezni amögött, hogy Polték
lecsaptak a ballib lapok zsurnalisztáira, miközben nem vizsgálták a
Szatmári-ügyet elindító Magyar Nemzetet, annak ellenére, hogy a lap maga is
idézte Tóth Andrást, hogy államtitkot sértettek, és a kiszivárogtatás
bűncselekmény. Az ügyészség azonban a Népszabadságot úgy tájékoztatta: az NBH-t
megkérdezték, és szerintük nem volt szó államtitokról.
Törvénnyel a szabad sajtó ellen
Haraszti Miklós, az EBESZ médiaügyi megbízottja szerint Polt Péter
azokban az esetekben járt el helyesen, amikor az ügyekről informáló újságírók
ellen nem indított eljárást. Egyetért Polttal abban, hogy sürgősen módosítani
kellene a vonatkozó jogszabályokat. "Sajnálatos romlás ugyanakkor a
joggyakorlatban, hogy bár az ügyész tisztában van a törvény elavultságával, 15
év után először mégis bíróság elé vitt újságírókat, sőt csakis újságírókat."
A titkokat a btk-n kívül szabályozó titoktörvény módosításait e
hónap közepéig fogadhatja el a parlament. A tervezett módosításokkal Haraszti
csak részben elégedett: helyesnek tartja, hogy a törvény differenciál, és a
jelenlegi két titokfajta helyett négyet hoz létre. A kisebb súlyú titkok
megsértői így enyhébb büntetésre számíthatnak.
Nem változik viszont az elkövetők köre, azaz továbbra is
büntethetők maradnának a titkok civil nyilvánosságra hozói. Haraszti szerint
ellentétes a kifejezési szabadsággal, hogy továbbra is büntethetők a titok
megszerzői, sőt azok is, akik gondatlanságból sértik a titkot, vagy nem jelentik
fel a titoksértőket. "Holott ez tipikusan államigazgatási bűncselekmény; az
egyéneket csak akkor lehet eljárás alá vonni titoksértés miatt, ha csalással
vagy bűncselekménnyel szerezték meg azokat."
Habár a külügyminisztérium korábban az EBESZ biztosának levelére
reagálva megfontolandónak nevezte, hogy nem az újságírókat kellene büntetni,
mindennek nincs nyoma a jelenlegi törvénymódosításban.
Keretben:
Az állam dolga
A Nyilvánosság Klub tegnapi közleményében arra kéri a
jogalkotókat, iktassák ki a készülő törvényből a sajtószabadságot és az
alkotmányt sértő rendelkezéseket. A szabályozás azoktól is elvárja a titkok
megőrzését, illetve a hatóságoknak való jelentését, akiknek nem kell tudniuk egy
adat minősített voltáról. Továbbra is büntethetőek lennének az újságírók. Ha
azonban az állam nem képes megőrizni titkait, a sajtótól nem várható el, hogy
minden esetben kitalálja: titkos dokumentummal van dolga.
Varró Szilvia
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
A köztől féltett titkok (Révész Sándor)
Népszabadság, 2006. január 9.
A köztől féltett titkok
Ma Magyarországon széles körű politikai egyetértés van abban,
hogy feladatukat végző újságírókat büntetőjogilag üldözni kell. Ezt az
egyetértést titokvédelemnek álcázzák.
Ha minden titokban marad, amit az állam titkosít, akkor védtelenek
leszünk a titkosító hatalommal szemben. Ahhoz, hogy kiderüljön, mi mindent
titkosítanak, amiről tudnunk kellene, időnként egy-egy titoknak ki kell
pattannia. Ez az a lehetőség, ami a titkosítási joggal való visszaélést legalább
egy kicsit kockázatossá teszi, s a titkosítók gátlástalanságát
visszafoghatja.
Ezért a jótékony kockázatért valakinek kockáztatnia kell,
valakinek valamilyen jogszabályt meg kell szegnie. Ez a kockázat akkor arányos,
ha az "elkövetőnek" esélye van rá, hogy ismeretlen maradjon. Akkor van rá
esélye, ha 1. nem az újságírót tekintik elkövetőnek, hiszen az ő személye eleve
és szükségképpen nyilvános; 2. a nyilvánosság embereit nem lehet informátoraik
kiszolgáltatására kötelezni.
Egy tisztességes jogrendben ez így van. Mert ha másképp van, akkor
a nyilvánosság emberei nem vehetnek rá senkit jó lélekkel arra, hogy
hozzájuttassa őket olyan információkhoz, amelyeket titkosítottak ugyan, de
amelyek meggyőződésük szerint a közre tartoznak. Akkor a nyilvánosság emberei
nem állhatnak jó lélekkel azok rendelkezésére, akik hivatalból ismernek olyan
titkokat, melyeket meggyőződésük szerint el kell juttatni a nyilvánossághoz.
Magyarországon minden másképp van. Az újságíró az első számú bűnös
és üldözött. De nem következetesen, hanem önkényesen. Ha a Népszava vagy a Heti
Világgazdaság újságírójáról, Csík Ritáról vagy Rádi Antóniáról van szó, akkor
igen, ha a Magyar Nemzetéről ("a Mucuska-ügyről"), akkor nem. A hatóság dönti
el, melyikünk a Jupiter, melyikünk a kis ökör.
Magyarországon ezután is minden másképp marad - ha a törvényhozók
olyanok maradnak, amilyenek most. Legalább kétharmaduknak egyet kellene érteni
abban, hogy ne legyen mindenki köteles titokban tartani azt a minősített adatot,
amelyet megismert (még akkor is, ha nem is tudja, ha nem is tudhatja, hogy
minősített!), hanem csak az a közszolga, aki azokat hivatalból megismerheti, és
akinek hivatali kötelessége az állam titkainak őrzése.
A törvényhozók többsége azonban az ellenkezőjét gondolja. A
kormány decemberben beterjesztette a minősített adat védelméről szóló
törvényjavaslatot. Ebben a régi szabályozás néhány irracionális elemét
kiiktatták, de ezt nem. Az ellenzék a törvényjavaslatot általánosságban
támogatja, egy-két elemét kifogásolja, de ezt nem.
Tiltakozik a Nyilvánosság Klub, a MÚOSZ, mi és kollégáink, de a
parlamenti pártok közül egyedül az SZDSZ. Ők adtak ki ezzel kapcsolatban
nyilatkozatot, és az ő vezérszónokuk, Gulyás József tiltakozott egyedül az
ellen, hogy a feladatukat teljesítő kollégáinkat hatóságilag üldözzék: "Az SZDSZ
számára továbbra is elfogadhatatlan, hogy újságírók ellen folyjon
büntetőeljárás, akik adott esetben tudtukon kívül hoznak nyilvánosságra olyan
információkat, amelyek esetlegesen államtitkot tartalmaztak."
Természetesen vannak titkok, amelyeket tisztességes állampolgár
nem sért meg, és amelyeknek a megsértésében nem segédkezik. Mondjuk, egy
biztonsági rendszer adataitól a köz nem lesz okosabb, viszont a biztonsága
gyöngül, az adatcsere költsége pedig a köz kára. De például az, hogy Horn Gyula
milyen merényletre szövetkezik a Duna ellen szlovák tettestársaival, vagy hogy
az illetékes ügyész milyen vizsgálatokat tart indokoltnak Debrecen
polgármesterével kapcsolatban - ezek olyan titkok, melyeknek nem a pandúrjai,
hanem a rablói szolgálják a közt.
Révész Sándor
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Interjú Haraszti Miklós EBESZ-biztossal
Élet és Irodalom, 2006. január 13.
"Van egy hivatalos ingerküszöböm"
Haraszti Miklós EBESZ-biztossal Rádai Eszter készített
interjút
A korrupciót nem lehet másképp leleplezni, mint az állam
titkainak a "kifecsegésével". Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a
korrupció legerősebb bástyája a titkosítás - állítja Haraszti Miklós. Az egykori
szamizdatszerző, az SZDSZ egyik alapítója, majd parlamenti képviselője ma az
ötvenöt tagállamot tömörítő Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet
(EBESZ) médiaszabadság-képviselője, 2004 óta a világszervezet sajtószabadságra
felügyelő bécsi irodáját vezeti.
- Kezdjük aktuálisan: a magyar kormány nemrég a parlament elé
terjesztette a minősített adat védelméről szóló törvényjavaslatot, amelynek
egyik paragrafusa miatt civileket - újságírókat például, akár hivatásuk
gyakorlásáért is - államtitoksértés címén továbbra is büntetni lehetne. A
rendelkezés sajtószabadságot korlátozó, alkotmánysértő és a nemzetközi
gyakorlattal ellentétes volta miatt természetesen több civil és szakmai
szervezet tiltakozik. Jól tudom, hogy a Nyilvánosság Klub figyelmét, amely a
kérdést elsőnek tette nyilvánossá, épp ön és irodája hívta fel a veszélyes
paragrafusra?
- Igen, az elsőbbség azonban mégis az övék: már 1998-ban a Ki
őrizze az állam titkait? című felhívásukban szinte szó szerint ugyanezeket a
kifogásokat és javaslatokat fogalmazták meg.
A minősített adat védelméről szóló törvény - magyarul titoktörvény
- egyébként nyugat-európai mintára határozza meg a titokfajtákat és kezelőik
kötelességeit, de rendelkezik egy kakukktojás-paragrafussal, a tizenhetedikkel,
amely a hivatalnokok körén túl az összes állampolgárra nézve titoktartási és
bejelentési kötelezettséget ír elő: "Aki minősített adatot bármilyen módon
megismer, köteles azt titokban tartani." Vessük ezt össze azzal, amit nyugaton a
whistleblowerek törvényének hívnak. Miközben ott a civilek az államtitoksértést
el sem követhetik, a bíróságoknak még azokat a hivatalnokokat is fel kell
menteniük, akik a titkokat "kisúgták" vagy "befújták" a közvéleménynek,
amennyiben úgy ítélik meg, hogy a nyilvánosságra hozatal közérdeket szolgált. Az
állam ellenőrizhetőségének garanciája, hogy akár a hivatásos titokőrnek is lehet
mentsége a kiszivárogtatásra: a közérdek szolgálata. Hát még a civilnek, akinek
demokráciában nem lehet kötelessége, hogy vigyázzon az állam a titkaira! Hát még
az újságírónak, akinek egyenesen hivatása, hogy felfedje a visszaéléseket!
Egyébként nyugaton is bajok vannak: nemrég Judith Millert, a New
York Times tudósítóját börtönbe csukták. Amerikában legalább tíz újságíró áll
vád alatt. De nem, mint nálunk, amiért állítólag államtitkot ismertettek. Hanem
mert nem voltak hajlandók a valódi kiszivárogtató, a hivatalnoki forrás nevét
kiszolgáltatni. Amerikában is tiltakozom tehát, de ott olyan szövetségi szintű
törvényt követelek, amelynek Magyarországon egyelőre nincs is értelme: hogy az
újságíró ne legyen köteles a forrásait kiadni. Nálunk egyelőre nem is lehet
forrásvédő törvényt hozni, mert a Btk. 221. paragrafusa alapján alanyi jogon
eleve mindenki bűnös, aki egy titkot meghallott és továbbadott.
- Könnyelműség tehát abban bíznom, hogy a magyar törvények
szerint - ha arra kerül a sor - titokban tarthatom informátoraim kilétét, nem
kell kiszolgáltatnom forrásaimat az igazságszolgáltatásnak, és ezért engem nem
lehet felelősségre vonni?
- Nálunk a kötelességszegő hivatalnokra, a titok
kiszivárogtatójára az ügyészség nem is kíváncsi. A most folyó két újságíróperben
nincs is más vádlott, csak az újságírók. Magyarországon a Népszava munkatársa,
Csík Rita, és a HVG-s Rádi Antónia ügyében kértek 1951 óta először - akkor
terjesztették ki az államtitoksértést a civilekre - titoksértés címén
börtönbüntetést újságírókra. Annak előtte nálunk is olyan szabályozás volt, mint
most nyugaton, vagyis államtitoksértést civil ember csak akkor követhetett el,
ha szándékosan nemzetbiztonsági érdekeket szolgáló titkot hozott nyilvánosságra.
Újságíró ellen egyébként ezt a törvényt még a pártállam idején sem alkalmazták,
habár az indoklása eredetileg az volt - ahogyan Réti Pál, a HVG főszerkesztője
előásta -, hogy "ötéves tervünk megvalósítása az éberség fokozását követeli".
Hiszen ha lett volna is vállalkozó újságíró, nyilván nem talált volna hozzá
orgánumot.
Szerencsére a szankciót azután sem alkalmazták tizennégy évig,
hogy megszületett a sajtószabadság, és a sajtó újra eleget tehetett eredeti
hivatásának, az államhatalom ellenőrzésének. Az ügyészek figyelembe vették, hogy
például a korrupciót nem lehet másképp leleplezni, mint az állam titkainak a
"kifecsegésével". Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a korrupció
legerősebb bástyája a titkosítás.
A hagyományt Polt Péter legfőbb ügyész szakította meg, mondván, a
lehetőség benne van a törvényben, ami sajnos igaz. Még magát a Rádi Antónia
elleni eljárást is titkosította, a vádlott a vádiratot is csak azután kaphatta
meg, hogy aláírta, senkinek sem beszél a tartalmáról. Nekem is ki kellett
jelentenem, hogy a titkot megőrzöm, mielőtt az ország nemzetközi
kötelezettségeire, illetve a szakmai érdekvédelemre való tekintettel a bíró a
MÚOSZ képviselőjével együtt megfigyelőként beengedett a tárgyalásra.
Az ügyészség eljárását még a rossz törvény mellett is a
jogalkalmazás komoly romlásának és a sajtószabadság súlyos veszélyeztetésének
tartom. Ha sikerülne precedenst teremtenie, képzeljük el, hogy mi játszódna le a
magyar szerkesztők fejében minden alkalommal, amikor valamely ismeretlen
eredetű, ám fontos információt tartalmazó szöveg közléséről kell dönteniük, s
ezzel egyúttal arról is, vádlottak padjára juttassák-e munkatársaikat. Hiszen
teljes bizonyossággal nem tudhatják - a Népszava-ügyben is csak a bírósági
eljárás során derült ki -, tartalmaz-e államtitkot a közölni kívánt szöveg, vagy
sem. Az elsőfokú ítélet szerint nem is tartalmazott. Tehát itt a sajtószabadság
valódi strukturális korlátozásáról van szó.
- Amikor másokkal ellentétben beengedik egy titkosított
büntetőügy tárgyalására Budapesten, akkor az EBESZ médiaszabadság-képviselőjével
tesznek kivételt, és ebben a minőségében tiltakozik Judith Miller bebörtönzése
ellen is? Mire van mandátuma a hivatalának?
- Az ötvenöt EBESZ-állam által jóváhagyott mandátum a részt vevő
országok sajtóhoz való viszonyának ellenőrzéséről szól, a kifejezés
szabadságával, a cenzúra tiltásával, a törvények minőségével, a monopolhelyzetek
felszámolásával, az újságírók védelmével, tehát mindennel kapcsolatban, ami a
demokratikus sajtóban megvédendő. Javaslatokat tehetek az egyes országokban
szükséges reformokkal kapcsolatban, meghatározhatom a prioritásokat,
együttműködhetek a civil társadalommal, és felszólíthatom - az ötvenötök
megbízásából, külügyminiszteri szinten - az államokat a sajtószabadsággal
kapcsolatos EBESZ-vállalásaik teljesítésére. Sajtószabadság-sértések esetén
pedig lehetőségem van a nemzetközi közösség diplomáciai nyilvánosságához,
valamint a média nyilvánosságához fordulni.
- Beszéljünk kicsit az ötvenöt tagállam közül azokról,
amelyeket - némiképp eufemisztikusan - új demokráciáknak szoktunk nevezni, de
akár új diktatúráknak is mondhatnánk őket, annyira fejletlenek bennük a
demokratikus intézmények...
- Természetesen hihetetlen íve van a társadalmi rendszereknek és
minőségeknek az északi féltekén, amelynek az EBESZ az államközi biztonsági
szervezete. Ha csak a média szemüvegén át nézem, az egyik véglet az Amerikai
Egyesült Államok, ahol egyáltalán nem létezik állami sajtó, még televízió sem.
De most jártam Ashabadban, Türkmenisztánban, ahol nincs európai értelemben vett
magánsajtó.
- Épp ezért kérdezem: lehet-e ott a huszonegyedik században
demokráciáról beszélni, ahol nincs sajtószabadság?
- Ha politikatudós lennék, akkor az illiberális demokrácia
fogalmával élnék, számosak és sokfélék ők ma a világban. Én mégis demokráciának
mondom az EBESZ mind az ötvenöt részvevő államát, nyomós okkal. Mégpedig azért,
mert éppen EBESZ-vállalásaiknak köszönhetően az új demokráciákban a
legitimációjukat, bejelentett szándékukat, igényrendszerüket tekintve a helyzet
radikálisan más, mint például akár Magyarország esetében volt, az úgynevezett
Helsinki-folyamat első évtizedeiben. Mint talán közismert, az EBESZ a Varsói
Szerződés és a NATO tagországai között 1975-ben megszületett Helsinki
Egyezmények késői folyománya. Ám a kilencvenes évekig, megalakulásáig a részt
vevő országok számára a szabad választás nem volt előírva. A sajtó szabadsága
sem volt előírva. Ezek a mai új demokráciák viszont - éppen az EBESZ keretében -
aláírtak bizonyos igen konkrét commitment-eket, önkéntes kötelezvényeket. A
szabad sajtóra vonatkozó legfontosabbat éppen a Budapesten megrendezett
miniszteri értekezleten. A legitimáció tehát kopernikuszi fordulaton ment
keresztül.
- Tehát számukra a cenzúra, a sajtószabadság semmibevétele
vagy megszegése, a monopóliumok léte vagy kizárólagossága már nem szabály, hanem
szabálysértés.
- Úgy van. A Helsinki Egyezmény még elismerte az országok
"kialakult társadalmi rendjét". De amikor létrejött az EBESZ, vele az a három
intézmény is megalakult, amely azt a három területet testesíti meg, amely a
Helsinki-folyamatból hiányzott, valójában magát a demokráciát. Ez a választások
tisztaságát felügyelő hivatal, az ODIHR; a nemzetiségi ügyek főbiztossága; és a
média-szabadság hivatala, amelyet most én vezetek. És én élek minden
lehetőségemmel. Ma én is a Helsinki-folyamatot viszem tovább. Fenn kell tartani
a párbeszéd lehetőségét, a közvélemény orientálásának a lehetőségét például a
közép-ázsiai vagy a dél-kaukázusi országokban, amelyek az ENSZ-en kívül egyedül
ehhez a szervezethez tartoznak. Ha néhány ország siralmas állapota miatt
lemondunk erről, ha nem sikerül fenntartani a civil társadalom erősítésével a
reformfolyamatot, akkor számukra minden elveszhet. Természetesen ebben az
értelemben diplomatának kell lennem, ami meglehetősen új elem az én
életemben.
Itt ismerek rá a Helsinki giccs című egykori esszém dilemmáira,
amelyet 1985-ben mint disszidens értelmiségi, szamizdatszerző írtam a Budapesten
a Helsinki-folyamat keretében megrendezett Kulturális fórum és ellenfórum
alkalmából. Ez utóbbit viccből ellen-kulturális fórumnak neveztük, és most volt
a huszadik évfordulója. Az írásom ugyanazok körül a kérdések körül forgott, mint
amelyekbe manapság az új demokráciák ellenzéki emberei ütközhetnek a nemzetközi
diplomáciai életben. Nagyon érdekes ma ezt újraolvasnom.
- Saját mostani pozíciójáról is szól egykori elmarasztaló
ítélete?
- Szeretem azt gondolni, hogy levontam a tanulságokat. Mi azt
nehezményeztük, hogy valamiféle inter-establishment összeesküvés zajlott a
fejünk felett, az akkori diplomaták nem voltak hajlandók tudomást venni a
helyzet fonákságáról és álságosságáról, nem néztek szembe például azzal a
ténynyel, hogy minket, ellenzékieket kiszorítottak az értekezletről... Ezt írtam
meg akkor, és azok a csodálatos emberek, akik akkor a mi magánlakásokon tartott
ellen-fórumunkra jöttek el Pestre, Danilo Kiš, Susan Sontag, Hans-Magnus
Enzensberger, jót mulattak ezen.
- Az imént azt mondta, hogy képesek a sajtószabadság
érdekében, a cenzúra, a monopóliumok ellenében fellépni. De azt is mondta nagy
nyomatékkal, hogy "diplomatának kell lennem". Nincs ez a kettő némiképp
ellentétben?
- Szankciók természetesen nem állnak a rendelkezésemre. A
problémák nyílt megnevezéséről, a kötelezettségek "lehívásáról", a közvélemény
bevonásáról, a civil társadalommal való együttműködésről nem vagyok hajlandó
lemondani, és az EBESZ erre immár módot is ad. Azzal is élek, hogy a nemzetközi
diplomácia problémájává tudom tenni a kirívó normaszegéseket, a médiaszabadság
durva megsértését, egy-egy törvény minőségét. De azokkal az eszközökkel is élek,
amelyek az országok érdekévé teszik a párbeszéd fenntartását. Természetesen
mindig akadnak olyan kormányok, amelyek adott belpolitikai céljaik miatt nem
törődnek ezzel. De a nemzetközi együttműködés előnyei miatt tendenciaszerűen
mindegyik ország érdekelt a megfelelésben.
- Tehát nyomást tud gyakorolni mondjuk egy közép-ázsiai
kormányra, annak érdekében, hogy ne sértse meg a sajtószabadság demokratikus
alapelveit?
- Inkább úgy mondanám, elő tudom segíteni az együttműködést és a
vállalások teljesítését.
- Milyen eszközökkel?
- A rendszerváltozások után szinte minden országban létrejöttek a
független sajtó bizonyos elemei. Igaz, az új demokráciákban és jellemzően a volt
szovjet köztársaságokban a pluralizmus jórészt a nyomtatott sajtóra és a még
nagyon kezdetleges internetre korlátozódik. A televízióban, még ha van is már
kereskedelmi csatorna, a monopolhelyzet nagyjából fennmaradt a privatizációs
folyamat irányítottsága miatt, a jellegzetes családi és baráti tulajdon révén. A
nyomtatott sajtót sok helyütt adminisztratív eszközökkel nyomorgatják. A büntető
törvények "jogállami" eszközökkel - például a rágalmazási, becsületsértési,
titoksértési paragrafusokkal - torolják meg a véleménymondást, tényfeltárást.
Egy társadalmi szervezet - különösen, ha ellenzéki - megengedheti magának, hogy
ezt a helyzetet erős jelzőkkel illesse, és én meg is védem ezt a jogát. Nekem
magamnak azonban mindig szigorúan tényszerűen kell fogalmaznom. Földhözragadt,
megvalósítható, jövőorientált, egyszerű lépésekből álló javaslatokat kell
letennem az asztalra, és véletlenül sem politikai, mindig szakmai érvekkel
alátámasztva, hogy ne lehessen ellenük politikai argumentációval fellépni. Ezért
a munkám számomra szakmailag izgalmas továbbfejlődést jelent: politikai
szimpátiáktól független, politikai indulatoktól mentes, valódi szakmai
javaslatokat tenni.
- Mondott-e véleményt a magyarországi
médiatörvény-koncepciókról?
- Nem. Van egy hivatalos ingerküszöböm: a sajtószabadság
strukturális korlátozottsága, vagy - hogy nagyon közérthetően és egyértelműen
fejezzem ki magam - a börtön. A magyar médiatörvény pluralizmust teremtett, s
bár sok helyütt kijátszható, ez éppen a benne megtestesülő politikai
kompromisszum eredménye. Jó lenne egy olyan törvény, amely immár kizárólag a
törvény hivatására és a szakmai minőségre ügyel...
- A készülő titoktörvény és a titkokat "kifecsegő" újságírók
ellen indított eljárások ezek szerint elérték "hivatalos
ingerküszöbét".
- Igen, mindkét esetben a börtön a közös nevező, sőt a harmadikban
is, amikor a Demokrata újságírójának és főszerkesztőjének rágalmazási ügyében
fenyegetett börtönbüntetés. Akkor az ügy bírája - ebben a kategóriában ugyancsak
először a rendszerváltás óta - felmondta az addig általánosan vállalt önkéntes
moratóriumot.
Magyarország nagyjából ugyanakkor tért rá a börtönzésre, mint
Lengyelország, és mintha valami konferencián beszélték volna meg, ugyanazt a
választ kaptam kérdésemre mindkét ország akkori igazságügyi miniszterétől: a
közép-európai országok évszázadokkal korábban német jogminták alapján építették
fel jogrendszerüket, s nézzem meg Németországot, Ausztriát, Svájcot, lám,
mindenhol börtönnel fenyegetik a rágalmazást.
- Ha tudatosan, rosszhiszeműen és ismételten
történik.
- Nem, nem! Az akkori igazságügy-miniszter, és most ön sem veszi
figyelembe, hogy a nyugat-európai országokban, habár még nem törölték el ezt a
büntetőjogi tényállást, de megtalálták a módját annak, hogy ne alkalmazzák, s
éppen a sajtószabadság biztosítása végett. Magyarországon, úgy tűnik, a Mécs
Imre elleni rágalom keltette erkölcsi felháborodás feledtette azt a tényt, hogy
bíróság és politikai indulat mindenféle van, és máskor, más felállásban és másik
bíróságon ugyanez megtörténhet ellenkező előjellel is.
- Természetesen.
- De hova vezet ez? Beindul egy fagyasztó hatás a magyar sajtó
egészében. Ne áltassa magát azzal, amivel altatni szokták a közvéleményt, hogy
majd a szakmai színvonal fog növekedni. A szerkesztők agyába - éspedig épp a
minőségi sajtóban - beépül a fékrendszer, amely nem engedi, hogy éles témákkal
foglalkozzanak, közéleti emberek viselt dolgait, a múltjukban található sötét
foltokat a nyilvánosság elé tárják, hiszen ezzel a börtön veszélyének tennék ki
munkatársaikat. "Inkább ne foglalkozzunk az üggyel!" - mondják majd. Ez maga a
fagyasztó hatás.
- De mi köze a sajtószabadságnak - sőt megkockáztatom: a
sajtónak - a tudatos, gonosz, folytatólagosan elkövetett hazudozáshoz?
- De hiszen nem arról beszélek, hogy maradjon büntetlen a nagy
nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás, hanem arról, hogy a jogi orvoslást
teljesen át kell tenni a civil szférába, a polgári jogba. Azért lobbizom, hogy
töröljék el a rágalmazás büntetőjogi válfaját, ahogyan már hét ország megtette
ezt, számos országban pedig gyakorlatilag moratórium van rá. A tájékoztatás és a
közéleti vita a maga túlzásaival, esetleges aljasságaival együtt is mentesüljön
a kriminalizálás alól. Legyen vége annak a korszaknak, amikor a szót veszélyes
fegyvernek tekintették. A civil eljárásban legyen az ügymenet gyorsabb, ott
történjen meg a társadalom értékrendjének megfelelő morális megbélyegzés, az
áldozat ott kapjon megfelelő elégtételt. Legyen a büntetés arányos, de érezhető.
És természetesen a beszéd útján elkövetett személyiségsértést az összes civil
állampolgár, az egész társadalom körében kell dekriminalizálni, s ilyen módon az
újságíróit is. Ahogyan a titkok civil kifecsegése se legyen bűncselekmény. De
legalábbis egyiket se lehessen börtönnel büntetni. Ellenkező esetben
Magyarország bekerül abba a társaságba, ahonnan hivatalosan már tizenöt éve
kikerült - de gyakorlatilag már 1973-ban, az én peremmel, az utolsó
íróperrel.
- Tudom, hogy annak idején, amikor a Medgyessy-kormány
változtatni kívánt a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos szabályozáson, s tartalmi
alapon kívánta büntetni a fajgyűlölet, a faji megkülönböztetés hirdetését, ön a
büntetés, a kriminalizálás mellett foglalt állást. Most pedig azt mondja,
"legyen vége annak a korszaknak, amikor a szót veszélyes fegyvernek
tekintették". Hogyan fér össze e kétfajta logika?
- Én akkor is azon az állásponton voltam, hogy a beszédnek van
legitim büntetőjogi korlátja: a közvetlen veszélyhelyzet előidézésére szolgáló
felhívások terjesztése. Ha tehát a beszéd egyrészt akcióra való felhívás,
másrészt közvetlen veszélyt idéz elő a társadalmi együttélésre: például
erőszaknak vagy a jogrend felborulásának a veszélyét. Akkor nálunk - ahogyan
azóta is - éppen ilyen tisztának és takarékosnak hitt törvény volt érvényben. Ám
egy bíróság másodfokon felmentette ifj. Hegedűs Lórántot, aki a tizenhatodik
kerület minden egyes családját arra szólította föl a postaládáján keresztül,
hogy "rekesszétek ki őket", azaz jogfosztásra hívott fel. Akkor ezzel
Magyarországon éppenséggel a méltányos korlátozó norma is megszűnt
gyakorlatilag. Ezért támogattam, hogy a parlament - az Alkotmánybíróság
felügyelete mellett - alkossa újra a normát, amelyet büntetlenül nem lehet
átlépni. De nem azt támogattam, hogy ennek a normának ki kellene terjednie
bármiféle csúnya beszédre. Nagyon helyesnek tartom, hogy Magyarországon nem
következett be a konkrét beszédfordulatok tiltása, ami Európában egyre inkább
terjed. Most még Anglia is elindult ebbe az irányba a vallásgyalázást tiltó
törvényével, amely ellen már Mr. Bean is fölszólalt, úgy érezvén, ezen túl tilos
lesz középkori témájú "anglikángyalázó" filmeket készítenie, amelyek pedig olyan
mulatságosak...
Ez nagyon veszélyes út, mert a beszéd kriminalizálása és
büntetőjogi korlátok közé szorítása csakhamar elvezet a liberális elmélet által
síkos lejtőnek nevezett helyzetig. Valaha - és először éppen Angliában, Miltonék
idején - azért találták fel a szólásszabadságot, hogy a kisebbségeket és a
sajtót megvédjék akár a többség hatalmától is. A vallás védelme a tiszteletlen
bírálattól, vagy például a gyűlölködő beszéd általános tilalma, már
köszönőviszonyban sincs a szólásszabadsággal, hiszen mindkettő megengedi akár a
többség ideológiáinak, közbeszédi tartalmainak büntetőjogi védelmét is. Semmi
mást nem kell tenni, mint két ilyen rendszabályt hozni, s az egyébként
demokratikus többségi hatalom máris csúnya elnyomássá válhat, először persze a
szó világában. És máris a középkorban vagyunk... De legalábbis az illiberális
demokráciában.
