A Magyar Nemzet példázata arról szól, miként tehető a
privatizált sajtó kormánypártivá. Olyan privatizációs mechanizmusban, amelyben a
kormányzat maga szemeli ki egy-egy lap új tulajdonosát, az újság óhatatlanul
kormánypárti lesz. Az új tulajdonos nem lehet hálátlan azért, hogy előnyben
részesítették, a kormány is tudatában van ennek a lekötelezettségnek, a
szerkesztőség vezetői pedig ebben a helyzetben kénytelenek kiszolgálni uraikat.
A kölcsönös szívességeknek ez a rendszere demoralizálja a szerkesztőséget, és
nagyon megnehezíti a tisztességes újságírást. Az új kormánypárti sajtó
előállításához le lehet mondani az ómódi kézivezérlésről, mert ezt helyettesíti
mind a szerkesztőség vezetőjének, mind a lap tulajdonosának az a viselkedése,
amellyel elébe megy a hatalom feltételezett kívánságainak.
A Magyar Nemzetre is a kormány erőszakolta rá az új
tulajdonost, a szerkesztőség akarata ellenére, félrevezetve egy független
szakértői bizottságot. Nem csoda, hogy az új tulajdonos röviddel hatalomátvétele
után - felhasználva a főszerkesztő szolgálatkészségét - hozzálátott a lap
arculatának átszabásához. E plasztikai műtét során váltak feleslegessé a kormány
iránt nem eléggé lojálisnak bizonyult, majd elbocsátott munkatársak.
Míg a többi országos napilapot utol nem éri a Magyar Nemzet
sorsa, addig az olvasó megtalálhatja a maga kedvére való lapot. Azt a fajta
szuverén szellemet és sajátos hangvételt azonban, amit a Magyar Nemzet
a nyolcvanas évek végén képviselt, többé sehol sem lelheti fel.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete
