2019. január 28., hétfő

Tizenhét kérdés a kormánykoalícióhoz
2003. január 28.

A volt szocialista országok közül egyedül Magyarországon nincs jogállami megoldás az 1990 előtti titkosszolgálati iratok megismerésére. Mind az Alkotmány 59.§-ából levezetett információs önrendelkekezési jog, mind a 61.§-ában biztosított tudományos kutatási jog fogyatékos. A mintegy tizenkét év óta tartó halogatással, a parlamenti pártok vajon nem a puha diktatúra árát fizettetik-e meg a társadalommal és a megismerésre jogosult külföldiekkel, a kemény demokrácia árfolyamán?
A parlament tavaly december 23-án elfogadta és azóta kihirdették Az állambiztonsági szolgálatok történeti levéltárának fölállításáról szóló törvényt. 2002. június 18-tól, fél éven keresztül, a koalíció azzal hitegette a közvéleményt, hogy végre megszületik a jogállami megoldás. Nem is tünt megalapozatlannak ez a remény. Ha ugyanis az ország miniszterelnöke ismeri be a diktatúra állambiztonsági szolgálatához szorosan kapcsolódó múltját, akkor az- remélhették sokan-, valóban katartikus megtisztulási folyamatot indithat el. Olyat, amely a jogállam erkölcsi szilárdságához nélkölözhetetlen. A sajtó "nyilvánosság törvénynek" keresztelte el a fél évig vajúdó jogszabályt, de mire megszületett, "titkosítás törvénnyé" alakult át. Miért nem adnak számot a közhatalom birtokosai az áldozatoknak, a törvényi rendelkezések megváltoztatásának alapvető indítékairól? Miért pártolják jobban a rejtőzködére való további felszólítást, mint az önmegtisztuláshoz szükséges, jelzés értékű üzenetet? Miért részesítik előnyben újfent a tetteseket az áldozatok rovására?
Az elfogadott törvény sejtet ugyan néhány magyarázatot, de azok kivétel nélkül az 1990 előtti titkosszolgálatok érdekeit sugallják. A jogállam polgárait viszont változatlanul az érdekli: hol, mikor, hogyan befolyásolta a politikai rendőrség a civil életüket 1945 és 1990 között. Vajon milyen bűncselekményt követtek el a Magyar Népköztársaság Állambiztonsági Szolgálatának tagjai, ha saját életüket, testi épségüket, sőt még a hozzátartózóikét is veszély fenyegethetné Magyarországon, külföldön pedig büntetőeljárás, beutazási tilalom, vagy egyenesen kiutasítás? A Magyar Köztársaság miféle nemzetbiztonsági érdekét veszélyeztetné a Magyar Népköztársaság 1990 előtt kötött nemzetközi szerződéseinek megismerése? Vajon még mindig 1990. február 14-e a rendszerváltás konszenzuális határvonala? A törvény ugyanis az 1990. február 15. és 2002. május 26. közti időszakban folyamatosan dolgozó nemzetbiztonsági alkalmazottakat ugyanolyan oltalomban részesíti, mint 1990. február 14-én megszünt Állambiztonsági Főcsoportfőnökség előtti alkalmazottait, olyan akták megismerhetősége esetében, amelyeket 1989. előtt nyitottak meg.. Ha ez fedi a valóságot, akkor a III/III-as, "belső reakció elleni" ügyosztályra és megtévesztően kevés informátor-kategóriára alapitott korábbi törvényváltozatok vezették félre a közvéleményt.Ha ezuttal végre a III. Főcsoportfőnökség teljes irategyesítésére alapitott, összes ügyosztályára és valamennyi informátor-kategóriájára kiterjedő törvény felel meg a mult valóságának, akkor a mai szolgálatok misztifikációi torzitják a valóságot. Vajon egy NATO tagállam milyen nemzetközi kötelezettségvállalását sértené a Varsói Szerződés idején kötött nemzetközi megállapodás? A Magyar Közársaság miféle külpolitikai céljait, államközi viszonyait hiusítaná meg a Magyar Népköztársaság 1990 előtt parafált nemzetközi szerződése? A Magyar Köztársaság miféle gazdasági érdekét keresztezné a Magyar Népköztársaság 1990 elött kötött szerződése?
Jóllehet, ezek a motívumok egytől-egyig változatok a korábbi "ügynöktörvények" titkosítási témájára - a III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség jogutószervei "feladataik ellátásához rendszeresen és elengedhetetlenül szükséges iratokról" van szó -, az alkotmányos demokrácia polgárai joggal kérdezhetik, mi szükség az iratok visszatartására, ha egyszer a miniszterelnök kinyilvánította elhatározását a III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség iratainak egyesítésére és (az adatvédelmi törvény szenzitív adataitól mentes) korlátlan kutatására. Ennek ellenére a törvény nem tesz különbséget a jogállam ( vitán felül indokolható) nemzetbiztonsági titkai és a diktatúra ( teljesen indokolhatatlan) emberi jogoktól való megfosztásai között. Márpedig könnyen belátható, hogy a rendszerváltás bármilyen későre húzódott törvényében alapvető különbség van a nemzetbiztonsági szolgálatok infrastruktúrájának, tárgyi eszközeinek, jelrendszerének, honvédelmi hadrafoghatóságának kritériumai, valamint a néhai állambiztonsági szolgálat véleményeket, gondolatokat korlátozó intézkedései között. Mi másért mossa össze a törvény a funkcionális különbségeket? Talán csak nem azért, hogy a jogállamban megóvja a diktatúra tetteseit az egyéni felősségérzet feltámadásától és a kollektív lelkiismeretvizsgálat tárgyi feltételeitől? Mi másért mulasztja el a törvény a civil történészek, levéltárosok iratfelmérő bizottságának létrehozását, ha csak nem azért, hogy a jogutód titkoszolgálatok diszkrecionális joga maradhasson, hogy mit adnak át és mit tartanak vissza a titkosítást elbíráló,épp e törvény által létrehozandó három tagú bizottságtól? Hiszen ez a grémium nem müködhet olyan viszonyitási alap nélkül, amely a jogutód szolgálatok iktatókönyveire, naplóira, dossziéinak lajstromára támaszkodik.
A törvény két évet ír elő az iratok átadására. Miért? Csak nem azért, mert a titkosszolgálatok elmulasztották az iratokat a "titoktörvény" előirása szerint 1996 június 31-ig ujraminősíteni? Jóformán mindazon rendszer-jellegzetes tények, amelyek dokumentumait a törvényhozó szándékosan visszatartja, a berlini STASI-Hivatalban és a moszkvai KGB-levéltárban megtalálhatók. Ki előtt titkolódzik tehát a "nyilvánosságnak" csúfolt törvény, ha nem a magyar áldozatok előtt, a magyar történelmi önismeret tudományos formálói előtt?
A dezinformálálás kedvéért a törvény megkockáztatja még a magyar alkotmány megsértését is. Vitás esetekben ugyanis nem jelenhetnek meg a Levéltár és a Szolgálatok ellenérdekű felei a Fővárosi Bíróság ügydöntő tárgyalásán, nehogy áttamtitkot ismerhessen meg a tettes és az ádozat. Ez a tisztességes bírói eljárás megsértése. Megéri? Ha igen, akkor arra a kérésre is magyarázatot kap a közönség, hogy miért éri meg a miniszterelnöknek avval hivalkodni, hogy az állambiztonsági szolgálat szigorúan titkos állományú tisztjeként, a Szovjetunió ellen harcolt.
Bizalommal viseltethet-e a NATO azon tagországához, amely ma azzal hivalkodik, hogy kijátszotta a nyolcvanas évekbeli formális szövetségesét (a KGB-t)? Ráadásul az MSZMP reformszárnyának ugyanazon szereplői segítségével, akik ma megalkották a törvényt?

A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete