2019. január 27., vasárnap

Válságban van-e a nyilvánosság?
1992. június 12.

A pártállam fölbomlásának utolsó időszakában Magyarországon az a meggyőződés különböztette meg a demokratákat a "létező szocializmus" többi kritikusától, hogy a polgári demokrácia alapintézményeinek bevezetésétől remélték a rendszerváltás garanciáit. Úgy vélekedtek, hogy a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia talaján megszülető jogállamban a nyilvánosság átláthatóvá teszi a közügyeket, egyszersmind kezelhetővé teszi a válságokat. A Nyilvánosság Klub alapítódokumentuma azért nem redukálta pusztán egy intézményrendszerre a nyilvánosság fogalmát, mert számolni akart a dinamikus változásokkal is. Ezért a nyilvánosságot társadalmi állapotként és egyidejűleg kommunikációs szféraként határozta meg, leszögezve, hogy "a társadalmi viszonyok vélelmezett kiinduló alapja a partnerség, s nem a hierarchikus függőség".
Az első szabad választások után a demokraták követelései jórészt teljesültek: megszülettek a polgári demokrácia alapintézményei. Mára mégis kiderült: a posztkommunista korszak anomáliái alig-alig átláthatóak és egyre nehezebben kezelhetőek. A végrehajtó hatalom ellenőrzésének a jogi feltételei együtt vannak, ám a közvélemény mégsem képes hatást gyakorolni a hatalomra.
A kérdés az: 1992-ben a nyilvánosság került-e válságba, vagy pedig a baj a politikai körülményekben keresendő?
Nem vitás: nagy horderejű változások történtek a nyilvánosság minden szférájában. Nincs immár cenzúra, megszűnt az egész sajtó központi kézi vezérlése, megindult a nyomtatott sajtó privatizálása, bárki alapíthat lapot, megkezdődött az országos közszolgálati médiumok irányításának áthelyeződése a kormánytól a parlamentre, konszenzusos elnökök kerültek a Magyar Rádió és a Magyar Televízió élére, az alkotmány kilátásba helyezte a kétharmados médiumtörvényt. A parlamenti ülések nyilvánossá váltak, az egyesülési és gyülekezési szabadság gyakorlásának nincsenek akadályai.
A modern nyilvánosság azonban még korántsem alakult ki. A nyomtatott sajtóban az állam újra és újra szerepet kér magának az új tulajdonosok kijelölésénél, a kormány pénzügyi zsarolással és személyzeti politikával kendőzetlenül törekszik a Magyar Rádió és a televízió bekebelezésére, a médiumtörvény halogatásával akadályozza az elektronikus sajtó piacának kialakulását, a közszolgálati médiumokról szóló közvélemény-kutatások adataihoz nem férhet mindenki hozzá, a közelmúlt történeti forrásainak tudományos kutatása szinte lehetetlenné vált.
Összefoglalóan: míg az elmúlt négy évtizedben csak a hatalomnak volt sajtója, mostanra a hatalom úgy véli, hogy nincs sajtója, a sajtó pedig azt érzi, hogy nincs hatalma. Valójában azonban a hatalomnak csak a pártállami értelemben nincs sajtója, a sajtónak viszont csak a nyugati értelemben nincs még elég befolyása.
A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a nyilvánosság az egyik irányba többé-kevésbé közvetít: a hatalom akaratát úgy, ahogy továbbítja a civiltársadalomhoz. Az ellenkező irányú hatás azonban több mint kétséges. A civiltársadalom kezdeményezéseit a hatalom rendszeresen nem veszi tudomásul. Ezt példázza egyebek közült, hogy a bírói, az egyetemi, a művészeti önkormányzatok akarata egyaránt lepereg az indolens hatalmi szervekről.
Vajon a civiltársadalmat atomizáltsága akadályozza meg közvéleménnyé szerveződésében? Netán létezik kialakult közvélemény, de a hatalom erről nem vesz tudomást? Vagy annál inkább nő a hatalom önbizalma, minél gyengébb közvéleménnyel találkozik?
A Magyar Köztársaság 1989 óta alkotmányosan biztosítja a vélemény- és szólásszabadságot, az új kormányzó hatalom azonban, amelyet teljesen felkészületlenül ért a nyilvános politizálás kötelezettsége, számtalan jogi, gazdasági és lélektani eszközt igyekszik bevetni annak érdekében, hogy az állampolgárok ne éljenek alkotmányos jogukkal, vagy ha mégis ezt teszik, jelzéseik visszhang nélkül maradjanak. Amíg az állampolgárok - s ezen belül a véleményformáló értelmiség - döntő többsége állami intézményeknél dolgozik, alapvető egzisztenciális függőségben van a kormányzattól.
Nagyjából a Kónya-dolgozat megjelenésének idejétől, 1991 őszétől érzékelhető, hogy az állami paternalizmus, a patrónus-kliens láncolatok a gazdaságban, a kultúrában fölébe kerekedhetnek az egyéni és szervezeti autonómia korábbi törekvéseinek. Az alattvalói hűség kicsikarása fontosabb cél lett a kormányzat számára, mint a piacgazdaság és az emberi jogok ügye. A hatalom önigazolását mindinkább ideológiai forrásokból meríti, s az ehhez szükséges nyomás behatol a nyilvánosság szféráiba. Úgy tűnik, a hatalom nem tudja, mire szolgál a nyilvánosság, és már csak ezért is kizárólag hatalmi beidegződéseknek engedelmeskedik. A kormányzatot legitimáló teljesítmény hiánya magyarázza a hatalomkoncentrációra irányuló erőteljes törekvést. A cél: a közvélemény legyőzése, és nem meggyőzése. Ezért dúl háború és vita a párbeszéd helyett.
A civiltársadalmat váratlanul érte ez az új ideológiai offenzíva: az 1987-1990 között alakult több száz szakmai, érdekvédelmi szervezetnek még mindig csak töredéke fejt ki érdemleges hatást. A sajtó a választási ciklus felezőjén a párbeszédhez dölyfös hatalom és a dialógusból kiábrándult civiltársadalom közült őrlődik, maga is felkészületlenül. Konzerválódnak az újságírás rossz hagyományai: továbbra is a valaki, valami melletti bátor kiállás az igazi erény, nem pedig a gyors, szakszerű, közérthető tájékoztatás. Ez azután a felemás piacgazdaság ellentmondásaival tetézve komoly identitás- és funkciózavarokhoz vezet: igényes lapok bulvárelemekkel operálnak, üzleti megfontolások és szakmai kívánalmak küzdenek egymással. Következésképpen a közönség akkor kezd elidegenedni a tömegkommunikációs eszközöktől, amikor dezorientáltsága épp növekedőben van. Mindez lényegesen megkönnyíti a kormányzó koalíciónak, hogy manipulációval és leplezetlen hatalmi eszközökkel már 1992-ben megpróbálja beállítani az 1994-es választások eredményét.
Nem kevesen vannak a magyar társadalomban, akik, noha esetleg egyetértenek e helyzetmegítéléssel - az átmenet nyilvánossága és a nyilvánosság átmenete nehézségeinek okait másban keresik. A Nyilvánosság Klubnak az is feladata, hogy az érveket, gondolatokat vitára bocsássa, de akár az is, hogy saját feladatköreit újragondolja a nyilvánosság mai kívánalmainak megfelelően.
A Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete