Nyilvánosság Klub

„Találtam egy könyvet”¹

Tatár Imre: Újságok, utcák, emberek

I.

Míg a magyar forradalom utóélete még monográfiákban is bővelkedik, 56 historiográfiája kifejezetten szegényes. A forradalommal egyidejű forráskínálatot tíz ujjunkon is megszámolhatjuk.

• Szabó Zoltán Küszöbről
• Csics Gyula A magyar forradalom 1956
• Zimándi Pius A forradalom éve
• Király István „1956-1989”
• Wiktor Woroszylski Magyarországi napló, 1956.

Slussz, szinte ez minden!

Innentől már föl kell tápászkodnia a sajtótörténésznek kényelmes foteljéből és a bibliográfiákban tovább keresgélni, hogy mi is van még egyáltalán, ami egyidejű történelmi forrásnak tekinthető a „sajnálatos októberi eseményekkel”, ahogy ezt a „dicsőséges csihi-puhit” (Svejk) a Kádár-korszakban bő 30 évig nevezték hivatalosan. Tatár Imre könyve – az Újságok, utcák, emberek; Napló, ’56 (Szilvia és Társa Kft – Zimber könyvek, 2016. 205. o.). tehát egyenesen ritkaság számba megy. Naná, hogy ez egy kincs…

Ki is hát a szerző? Még Bányásznapon se szerkesztettek Wikipédia szócikket kincsbányászról, noha Tatár Imre mostanság 83 éves és hírlapíró. Az olvasó muszáj, hogy beérje annyival: a Szabad Nép és a Magyar Nemzet nyugdíjas újságírója, Aranytoll díjas. (Magáról az Aranytoll-díjról hét egész sort közöl a Wikipédia.)

Könyvismertetésünkben enyhe szemforgatással mi se indulhatunk ki másból, mint e ritka könyv címéből. A könyv atmoszférikus ereje ugyanis az ÉS olvasóinak ismerős lehet. Tatár Imre egyik legközelebbi barátja, Nemes László, egykori cserkész- és iskolatársa ilyen atmoszférával kezdi el egy nevezetes amerikai író – Bernard Malamud – híres novellájának magyar fordítását:

„sivár, ám könyvekkel zsúfolásig megtömött szobában élt Leo Finkle, a Jesiva Egyetem rabbija: Valamikor, nem is olyan régen, New Yorkban, messze a város középpontjától, egy kicsiny, sivár, ám könyvekkel zsúfolásig megtömött szobában élt Leo Finkle, a Jesiva Egyetem rabbi növendéke. Hatesztendei tanulás után júniusra várta Finkle a felavatást, és egy ismerőse azt tanácsolta neki, hogy nősüljön meg, mert akkor bizonyára sokkal könnyebben kinevezik valamelyik hitközségbe. Minthogy azonban semmi kilátás sem volt házasságra, kétnapi keserves töprengés után elhatározta, hogy egy Pinye Salzman nevű házasságkötőhöz fordul, kinek apróhirdetéseit a Forward-ben olvasta.” ( A varázshordó, Nemes László fordítása, In; Az első hét esztendő, Európa k. 1974. 105. o.)

Nemes László nem igényelt házasság-közvetítőt. Ő is, csakúgy mint Tatár Imre, a Szabad Nép újságírója volt. Nemkülönben, mint felesége Fehér Klára. Ők hárman kis baráti szigetet alkottak a Magyar Kommunista Párt napilapjának szerkesztőségében. Mindhárman kalandosan érkeztek a pártlaphoz. A Szépírók Társasága című kiadványban így örökítette meg Nemes László a saját pályakezdetét.

„1938-ban kitüntetéssel érettségiztem a budapesti Zrínyi Miklós reálgimnáziumban, de az akkor már a numerus claususnál is szigorúbb törvények miatt nem tanulhattam tovább. Textilgyárban dolgoztam, 1940 tavaszán emigráltam, egy évig építészetet tanultam, 1941-ben önként jelentkeztem az angol hadseregbe. Közlegényként szolgáltam öt évig a Közel-Keleten (Szíria, Libanon, Egyiptom, Észak-Afrika) és Olaszországban. Leszerelésem után 1946 végén sikerült hazatérnem; 1947-től a Szabad Nép külpolitikai rovatában dolgoztam; 1948 márciusában kötöttem házasságot Fehér Klárával. 1949 tavaszán, a Rajk-ügy kezdetén, mint gyanús, megbízhatatlant, kitettek a szerkesztőségből. 1950-től 1956-ig az Irodalmi Újság olvasószerkesztője, főmunkatársa voltam. 1940-ben jelent meg az Athenaeumnál Két világ című, bűnrossz első regényem. 1976-tól nyugdíjba vonulásomig, 1980-ig voltam újra teljes állásban: a Nagyvilág olvasószerkesztője voltam. 14 regényem, egy novelláskötetem, feleségemmel, Fehér Klárával közösen írt öt útikönyvünk, körülbelül 25 regényfordításom jelent meg; néhány színműfordításomat Budapesten és vidéken mutatták be. Regényeim közül talán ismertebbek: Eltűnt Európa (Szépirodalmi, 1958), Szeretni nem elég, Dallam a falon túl, Egyetlen édes életünk. 1996-ban elhunyt feleségem emlékére 2003-ban Fehér Klára-irodalmi díj elnevezéssel alapítványt létesítettem a díj névadójának humanista szellemében író fiatal magyar írók támogatására. Az alapítványt 2004-ben a Magyar Írószövetségtől a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz helyeztem át.”

Nem árt tudni, hogy Nemes László közmegbecsülésnek örvendő író, műfordító volt. Göncz Árpád pl. a rendszerváltást követően sietett őt a Köztársasági elnök aranyérmével kitüntetni.

A Szabad Nép kebelén belül alakult baráti társaság közös nézetet alakított ki a történelmi múlt irodalmi kezeléséről. Fehér Klára kiadója ennek így adott formát a Búcsú a tengertől c. könyvének kiadói fülszövegén:

„A több mint hat kiadásban megjelent, sőt TV játékban is emléket hagyott Tenger című nagy sikerű regény folytatása Fehér Klára új regénye. Ismerősökként üdvözöljük a könyv hőseit, akiknek életútját a hetvenes években követi az írónő. A békés, nyugodt körülmények között már nem létproblémák és életveszélyes helyzetek okoznak gondot a hősöknek. Mégis, az új, konszolidált helyzet legalább annyi súrlódást, nehézséget, megoldandó kérdést, nehéz, lelkiismereti problémát rejt, mint az a korszak, amikor útjuk a háborús években elindult. Most nem hivatást és munkalehetőséget kell keresniük, nem kiélezett konfliktusokban kell helytállniuk. De szembe kell nézniük önmagukkal és a múlttal. Fehér Klára regényének feszültségét, izgalmát ez adja. Az az alapgondolat, hogy nem lehet elszakadni a múlttól, nem lehet megtagadni a múltat. De nem elég, ha csak a jelenlegi gondokkal néz szembe, a múlt állandóan jelen levő kísérteteivel is együtt kell élnünk. Nem lehet az emlékekből kitörölni átélt korszakokat. A továbbélők feladata az emlékezés is. A múlt örökségeit át kell adniuk a következő generációnak. Az újabb veszélyek, gondok ellenére talán »Ők majd mindent jobban csinálnak.«”

A Tengerhez kapcsolódik Tatár Imre feleségének, a Film Színház Muzsika vezető újságírónőjének, Potoczky Júliának a temetésén Kádár B. Zsuzsanna történész által mondott sírbeszédben felidézett 1987-es luxus hajóút. A gyémántházasságukat ünneplő házaspár Odesszából indult szovjet VIP gőzösön, Szicíliába, Máltába, Egyiptomba, Törökországba látogattak. Potoczky az MTI-nél kezdte pályafutását, de az Ez a Divat, a Nők Lapja, a Vasárnapi Magyar Nemzet tárcaírójaként leggyakrabban színházi premiereken kötött ki, nem mint mint profi kritikus, hanem inkább mint kéjenc. A sós tenger illat, s a „szíjházi” púder lehettek kedvenc illatai.

Nos, az Újságok, utcák, emberek éppenséggel ehhez az emlékező feladathoz nélkülözhetetlen hozzájárulás. Ráadásul távolról sem visszavetítés afféle megszépített múltból, vagyis ez nem retró.

II.

Egy lap haláltusája alcímben foglalja össze a szerző az október 23-a és november 4-e közötti történetet. Magyarul, mindazt a belső, szerkesztőségi eseménytörténetet ami Kádár János november 4-én, Szolnokon megalakult Népszabadságja előtt történt Budapesten a kommunista pártlap szerkesztőségében. „Október 22-én kezdem” – írja Tatár Imre.

„Délelőtt történt. Takács Kálmán szobájában voltunk, amikor bejött Pándi és Gál Pali. »Tűrhetetlen a helyzet! A Szabad Népet mindenki szidja vagy kineveti! Hallgat, úgy tesz, mintha semmi se történne, amikor az egész országban forronganak a kedélyek, amikor minden valamirevaló lap demokráciát és Rákosi felelősségre vonását követeli! Amikor a Hétfői Hírlapért verekszenek az utcán és amikor a pártbizottságok is változást követelnek.« A helyzet tarthatatlannak látszott – személyi változást követelt a párttagság. Nagy Imrét a kormányba, intézkedést gazdasági téren stb. Még a pártbizottságok is érthetetlenül nézték ezt az állapotot.”

Október 22-én hétfőn, úgy döntenek a Szabad Nép dolgozói, hogy meg kell fogalmazni a lap munkatársainak követeléseit, máskülönben nem dolgoznak tovább.

„Az újságírók harcba indulnak, menten nekilátnak a fogalmazásnak  – ha jól emlékszem én is szúrtam bele egy pontot Rákosiról”, – írja Tatár Imre. A zendülő újságírók megrendszabályozására a Központi Vezetőség delegációt küld a pártlaphoz.

„Így került tehát Révai József és Friss István a Szabad Nép szerkesztőségébe, s kezdték cenzúrázni a kéziratainkat, a levonatokat Horváth Márton szobájában. Közben beesteledett és híre jött, hogy a Rádió előtt tüntetnek, a felvonuló ifjúság a 12 pont beolvasását követeli, s a Rádió vezetősége viszont nem engedi. »Révai elvtárs, lőne a Rádiónál, állíttassa le a tűzet!«”

– kérlelik a kulturkorifeust kommunista kollegái. – „Elvtársak, a Kormány megvédi a Rádiót.”

– csitítja beosztottait Ady Endre szebbreményű monográfusa. S aztán a Szabad Nép székházat is elfoglalja a tömeg. A munkatársak zöme az ostromlott székházban tölti az éjszakát, Tatár Imre is.

„Nem tudtam feküdni az ágyban, a feltámasztott párnának dőlve reszkettem, mint a maláriás. Hányinger környékezett, kimerültségem ellenére elkerülte az álom a szememet. Olyan sokat olvastam mártírokról, akiknek a teste gyenge, de a lelke erős – engem fizikailag nem bántott senki, de ezen az éjszakán a testem gyenge volt, a lelkem pedig béna.”

1956 történész specialistái sokféleképpen periodizálják a forradalmat. Ehhez hasonlót azonban nem ismerek:

”Huszonnegyedikétől 29-ig tart ez az időszak – az egypártrendszer periódusa. Ennek az időszaknak a felét itthon, a felét a szerkesztőségben töltöttem. A Szabad Nép október 24-ét kivéve minden nap megjelent. Sokat már nem változtatott az események menetén, az MDP utolsó lélegzetvételeit, a Központi Vezetőség utolsó kapkodásait tükrözte.”

A hozzám legközelebbi periodizáció is 29-én hangzott el, szintén hétfőn. 14.30-kor a Szabad Európa Rádióban. A Magyar Nemzet Szellemi Honvédelem rovatát egykoron vezető Szabó Zoltán fogalmazta pár órával korábban, noha Londonban írta meg, de a müncheni stúdióban Bikich Gábor színész olvasta be. Így szólt:

„A magyar történelem egy olyan periódusában vagyunk, amikor 1848 bátorságát és 1867 bölcsességét váltakozva kell alkalmazni, de úgy, hogy a kettő közül folyamatosan 48 szelleme legyen az erősebb. Amennyiben ez sikerülhet, a világ sorsa Magyarországon fordulhat kedvezőbbre.”

(Szabó Zoltán: Küszöbről – A magyar forradalom Angliában 25. o.)

A tőlem legtávolabbi korszakolást Király István professzor véste papírra 1956. december 23-án, vasárnap.

„Nyomottság és idegesség bennem, Az egyetem, az állásügy izgat. Vagy talán az, ami mögötte van, amit elárul rólad ez az ügy.

1. Túlságosan a világ közepének tekintetted magad, a saját sebed óriásira nő benned, s egy nagy kiáltozó sértettséggé válsz egyszeriben.

2. Ugyanakkor nem volt benned megértés mások sértettségével szemben, megvetetted a »sértett embereket«. Minden megpróbáltatás leleplez, ez árulja el, mennyire tudod valóra váltani szavaidat. Téged leleplezett.

3. Rosszkedved, ingerültséged nem tudod rejteni. Hiányzik belőled a lélek büszkesége. Egykönnyen megalázkodol.

4. Letörsz, lélekben elfáradsz egyhamar.

5 Nem ismered a saját értékedet. Nincs súlyod. Ahogy a világ kikiált, olybá veszed magadat.”

(Király István: Napló: 1956-1989. 27-28.)

III.

„A rádió bemondta, hogy 25-én reggel mindenki menjen be a munkahelyére, induljon meg az élet, a fegyveres gócokat felszámolják. Meg is indult az emberoszlop Budáról, át a Lánchídon. A pesti hídfőnél friss vértócsa mellett rojtos szélű rotációs röplap: »Elvtársak, van fegyverünk! Általános sztrájkot!« Ráismertem a betűnkre, nálunk nyomták. A Wesselényi utca sarkán halott férfi fekszik, a Kossuth Lajos utcában a törmelék és letépett villanydrótok között tolong a kíváncsi, a félelmet nem ismerő pesti nép. A Kossuth Lajos utca és Múzeum körút sarkán egy-egy orosz tank, a Puskin mozi mellett két mongol külsejű szovjet katona.

Egyszer csak sorozat hallik, porzik az utca. Az emberek (én és a feleségem is) befutnak a Semmelweis utcába.

Csend.

Az utca népe előbújik a kapuk alól, nyüzsög a tankok körül kíváncsian és a fegyvereseknek drukkolva. Nem látni fegyvereseket, csak itt-ott hallani néhány szót – ijedtet, elégedettet.

A Bástya mozi házából lőnek. Fönn a tetőn bújt el valaki, onnan lő a járókelőkre. (…)

Valahonnan mégis anyagot kellett szerezni, feleségemmel és Remete Ibolyával elindulunk a Rádióközpont titkos épületébe, a Benczúr utcába. A külföldieknek szánt híreket összeállító csoporthoz kerülünk, náluk voltak már beolvasott anyagok. E papírokon is látszott, milyen kutyafuttában, kapkodva és szervezetlenül dolgozik a rádió. is. Kézzel írt fecnik, sebtében legépelt papírok halmaza. Ez a tegnapi műsor, köztük üzemek sorának bejelentkezése:

»Támogatják a kormányt, elkezdik a munkát« Persze, mindez csak ígéret – a munkások megkérdezése nélkül került ide. A sztrájk tartott.”

Tatár Imre és felesége elindulnak gyalog Pesterzsébetre, Péter fiukért.

„28-án gondoltam egyet, meglátogattam a Munkás utcában Fehér Klárit és Nemes Lacit.

Öröm, meglepetés. Mi van? – kérdezik. Elszigetelten élnek. Mi a megoldás? (…)

Az emberek a kapuk előtt ácsorognak. Idegesek vagyunk. Éjjel a szembelévő ház ablakába valaki a rádióját, és a Szabad Európát bömböltette: Harcolni! Fegyverbe! Úgy érzem, mintha a szomszéd kapukban ácsorgók tekintete a hátamba szúrna. Megértettem, hogy aki tehetetlenül várakozik, azon okvetlenül úrrá lesz a félelem. Nem érzek pánikhangulatot, csak nagyon kellemetlent. Az utca az elektromos feszültség erejével várja, kívánja a felkelők győzelmét. Csak így beszélnek a két harcolófélről: „a mieink” és az „oroszok”. Minden más kilátástalannak látszik – a szovjetnek ki kell mennie. Állítólag itt van Mikojan és Szuszlov. Semmi okosat nem tudnak kisütni.”

Kenedi János

1 Lectori salutem. Kedves olvasó! Vigyázz, ez lopvány. Plágium, mert ezt a rovatcímet Szántó Piroska vezette be a Holmiban rendszertelenül megjelenő rovatában.