„Találtam
egy könyvet”1
Tatár
Imre: Újságok, utcák, emberek
I.
Míg
a magyar forradalom utóélete még monográfiákban is bővelkedik,
56 historiográfiája kifejezetten szegényes. A forradalommal
egyidejű forráskínálatot tíz ujjunkon is megszámolhatjuk.
- Szabó Zoltán Küszöbről
- Csics Gyula A magyar forradalom 1956
- Zimándi Pius A forradalom éve
- Király István „1956-1989”
- Wiktor Woroszylski Magyarországi napló, 1956.
Innentől
már föl kell tápászkodnia a sajtótörténésznek kényelmes
foteljéből és a bibliográfiákban tovább keresgélni, hogy mi is
van még egyáltalán, ami egyidejű történelmi forrásnak
tekinthető a „sajnálatos októberi eseményekkel”, ahogy ezt a
„dicsőséges csihi-puhit” (Svejk) a Kádár-korszakban bő 30
évig nevezték hivatalosan. Tatár Imre könyve – az Újságok,
utcák, emberek; Napló, ’56 (Szilvia és Társa Kft –
Zimber könyvek, 2016. 205. o.). tehát egyenesen ritkaság számba
megy. Naná, hogy ez egy kincs…
Ki
is hát a szerző? Még Bányásznapon se szerkesztettek Wikipédia
szócikket kincsbányászról, noha Tatár Imre mostanság 83 éves
és hírlapíró. Az olvasó muszáj, hogy beérje annyival: a Szabad
Nép és a Magyar
Nemzet nyugdíjas
újságírója, Aranytoll díjas. (Magáról az Aranytoll-díjról
hét
egész sort közöl a Wikipédia.)
Könyvismertetésünkben
enyhe szemforgatással mi se indulhatunk ki másból, mint e ritka
könyv címéből. A könyv atmoszférikus ereje ugyanis az ÉS
olvasóinak ismerős lehet. Tatár Imre egyik legközelebbi barátja,
Nemes László, egykori cserkész- és iskolatársa ilyen
atmoszférával kezdi el egy nevezetes amerikai író – Bernard
Malamud – híres novellájának magyar fordítását:
„sivár,
ám könyvekkel zsúfolásig megtömött szobában élt Leo Finkle, a
Jesiva Egyetem rabbija: Valamikor, nem is olyan régen, New Yorkban,
messze a város középpontjától, egy kicsiny, sivár, ám
könyvekkel zsúfolásig megtömött szobában élt Leo Finkle, a
Jesiva Egyetem rabbi növendéke. Hatesztendei tanulás után
júniusra várta Finkle a felavatást, és egy ismerőse azt
tanácsolta neki, hogy nősüljön meg, mert akkor bizonyára sokkal
könnyebben kinevezik valamelyik hitközségbe. Minthogy azonban
semmi kilátás sem volt házasságra, kétnapi keserves töprengés
után elhatározta, hogy egy Pinye Salzman nevű házasságkötőhöz
fordul, kinek apróhirdetéseit a Forward-ben olvasta.” ( A
varázshordó, Nemes László fordítása, In; Az első hét
esztendő, Európa k. 1974. 105. o.)
Nemes
László nem igényelt házasság-közvetítőt. Ő is, csakúgy mint
Tatár Imre, a Szabad Nép újságírója volt. Nemkülönben,
mint felesége Fehér Klára. Ők hárman kis baráti szigetet
alkottak a Magyar Kommunista Párt napilapjának szerkesztőségében.
Mindhárman kalandosan érkeztek a pártlaphoz. A Szépírók
Társasága című kiadványban így örökítette meg Nemes
László a saját pályakezdetét.
„1938-ban
kitüntetéssel érettségiztem a budapesti Zrínyi Miklós
reálgimnáziumban, de az akkor már a numerus claususnál is
szigorúbb törvények miatt nem tanulhattam tovább. Textilgyárban
dolgoztam, 1940 tavaszán emigráltam, egy évig építészetet
tanultam, 1941-ben önként jelentkeztem az angol hadseregbe.
Közlegényként szolgáltam öt évig a Közel-Keleten (Szíria,
Libanon, Egyiptom, Észak-Afrika) és Olaszországban. Leszerelésem
után 1946 végén sikerült hazatérnem; 1947-től a Szabad Nép
külpolitikai rovatában dolgoztam; 1948 márciusában kötöttem
házasságot Fehér Klárával. 1949 tavaszán, a Rajk-ügy kezdetén,
mint gyanús, megbízhatatlant, kitettek a szerkesztőségből.
1950-től 1956-ig az Irodalmi Újság olvasószerkesztője,
főmunkatársa voltam. 1940-ben jelent meg az Athenaeumnál Két
világ című, bűnrossz első regényem. 1976-tól nyugdíjba
vonulásomig, 1980-ig voltam újra teljes állásban: a Nagyvilág
olvasószerkesztője voltam. 14 regényem, egy novelláskötetem,
feleségemmel, Fehér Klárával közösen írt öt útikönyvünk,
körülbelül 25 regényfordításom jelent meg; néhány
színműfordításomat Budapesten és vidéken mutatták be.
Regényeim közül talán ismertebbek: Eltűnt Európa (Szépirodalmi,
1958), Szeretni nem elég, Dallam a falon túl, Egyetlen édes
életünk. 1996-ban elhunyt feleségem emlékére 2003-ban Fehér
Klára-irodalmi díj elnevezéssel alapítványt létesítettem a díj
névadójának humanista szellemében író fiatal magyar írók
támogatására. Az alapítványt 2004-ben a Magyar Írószövetségtől
a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz helyeztem át.”
Nem
árt tudni, hogy Nemes László közmegbecsülésnek örvendő író,
műfordító volt. Göncz Árpád pl. a rendszerváltást követően
sietett őt
a Köztársasági
elnök aranyérmével
kitüntetni.
A
Szabad Nép kebelén belül alakult baráti társaság közös
nézetet alakított ki a történelmi múlt irodalmi kezeléséről.
Fehér Klára kiadója ennek így adott formát a Búcsú a tengertől
c. könyvének kiadói fülszövegén:
„A
több mint hat kiadásban megjelent, sőt TV játékban is emléket
hagyott Tenger című nagy sikerű regény folytatása Fehér Klára
új regénye. Ismerősökként üdvözöljük a könyv hőseit,
akiknek életútját a hetvenes években követi az írónő. A
békés, nyugodt körülmények között már nem létproblémák és
életveszélyes helyzetek okoznak gondot a hősöknek. Mégis, az új,
konszolidált helyzet legalább annyi súrlódást, nehézséget,
megoldandó kérdést, nehéz, lelkiismereti problémát rejt, mint
az a korszak, amikor útjuk a háborús években elindult. Most nem
hivatást és munkalehetőséget kell keresniük, nem kiélezett
konfliktusokban kell helytállniuk. De szembe kell nézniük
önmagukkal és a múlttal. Fehér Klára regényének feszültségét,
izgalmát ez adja. Az az alapgondolat, hogy nem lehet elszakadni a
múlttól, nem lehet megtagadni a múltat. De nem elég, ha csak a
jelenlegi gondokkal néz szembe, a múlt állandóan jelen levő
kísérteteivel is együtt kell élnünk. Nem lehet az emlékekből
kitörölni átélt korszakokat. A továbbélők feladata az
emlékezés is. A múlt örökségeit át kell adniuk a következő
generációnak. Az újabb veszélyek, gondok ellenére talán »Ők
majd mindent jobban csinálnak.«”
A
Tengerhez
kapcsolódik Tatár Imre feleségének, a
Film Színház Muzsika
vezető újságírónőjének,
Potoczky Júliának a
temetésén Kádár B.
Zsuzsanna történész által
mondott sírbeszédben
felidézett
1987-es luxus hajóút.
A
gyémántházasságukat ünneplő házaspár Odesszából
indult szovjet VIP gőzösön, Szicíliába, Máltába, Egyiptomba,
Törökországba látogattak. Potoczky az
MTI-nél kezdte pályafutását,
de az Ez a Divat,
a Nők Lapja,
a Vasárnapi Magyar Nemzet
tárcaírójaként leggyakrabban színházi premiereken kötött ki,
nem mint mint profi kritikus, hanem inkább mint kéjenc. A sós
tenger illat, s a „szíjházi” púder lehettek kedvenc illatai.
Nos,
az Újságok, utcák, emberek éppenséggel ehhez az emlékező
feladathoz nélkülözhetetlen hozzájárulás. Ráadásul távolról
sem visszavetítés afféle megszépített múltból, vagyis ez nem
retró.
II.
Egy
lap haláltusája alcímben foglalja össze a szerző az október
23-a és november 4-e közötti történetet. Magyarul, mindazt a
belső, szerkesztőségi eseménytörténetet ami Kádár János
november 4-én, Szolnokon megalakult Népszabadságja előtt
történt Budapesten a kommunista pártlap szerkesztőségében.
„Október 22-én kezdem” – írja Tatár Imre.
„Délelőtt
történt. Takács Kálmán szobájában voltunk, amikor bejött
Pándi és Gál Pali. »Tűrhetetlen
a helyzet! A Szabad Népet mindenki szidja vagy kineveti! Hallgat,
úgy tesz, mintha semmi se történne, amikor az egész országban
forronganak a kedélyek, amikor minden valamirevaló lap demokráciát
és Rákosi felelősségre vonását követeli! Amikor a Hétfői
Hírlapért verekszenek az utcán és amikor a pártbizottságok is
változást követelnek.«
A helyzet tarthatatlannak látszott – személyi változást
követelt a párttagság. Nagy Imrét a kormányba, intézkedést
gazdasági téren stb. Még a pártbizottságok is érthetetlenül
nézték ezt az állapotot.”
Október
22-én hétfőn, úgy döntenek a Szabad Nép dolgozói, hogy
meg kell fogalmazni a lap munkatársainak követeléseit, máskülönben
nem dolgoznak tovább.
„Az
újságírók harcba indulnak, menten nekilátnak a fogalmazásnak
– ha jól emlékszem én is
szúrtam bele egy pontot Rákosiról”, – írja Tatár Imre. A
zendülő újságírók megrendszabályozására a Központi
Vezetőség delegációt küld a pártlaphoz.
„Így
került tehát Révai József és Friss István a Szabad Nép
szerkesztőségébe, s kezdték cenzúrázni a kéziratainkat, a
levonatokat Horváth Márton szobájában. Közben beesteledett és
híre jött, hogy a Rádió előtt tüntetnek, a felvonuló ifjúság
a 12 pont beolvasását követeli, s a Rádió vezetősége viszont
nem engedi. »Révai elvtárs,
lőne a Rádiónál, állíttassa le a tűzet!«”
– kérlelik
a kulturkorifeust kommunista kollegái. –
„Elvtársak, a Kormány
megvédi a Rádiót.”
– csitítja
beosztottait Ady Endre szebbreményű monográfusa. S aztán a Szabad
Nép székházat is elfoglalja a tömeg. A munkatársak zöme az
ostromlott székházban tölti az éjszakát, Tatár Imre is.
„Nem
tudtam feküdni az ágyban, a feltámasztott párnának dőlve
reszkettem, mint a maláriás. Hányinger környékezett,
kimerültségem ellenére elkerülte az álom a szememet. Olyan sokat
olvastam mártírokról, akiknek a teste gyenge, de a lelke erős –
engem fizikailag nem bántott senki, de ezen az éjszakán a testem
gyenge volt, a lelkem pedig béna.”
1956
történész specialistái sokféleképpen periodizálják a
forradalmat. Ehhez hasonlót azonban nem ismerek:
”Huszonnegyedikétől
29-ig tart ez az időszak – az egypártrendszer periódusa. Ennek
az időszaknak a felét itthon, a felét a szerkesztőségben
töltöttem. A Szabad Nép október 24-ét kivéve minden nap
megjelent. Sokat már nem változtatott az események menetén, az
MDP utolsó lélegzetvételeit, a Központi Vezetőség utolsó
kapkodásait tükrözte.”
A
hozzám legközelebbi periodizáció is 29-én hangzott el, szintén
hétfőn. 14.30-kor a Szabad Európa Rádióban. A Magyar Nemzet
Szellemi Honvédelem rovatát egykoron vezető Szabó Zoltán
fogalmazta pár órával korábban, noha
Londonban írta
meg, de a müncheni stúdióban Bikich Gábor színész olvasta be.
Így szólt:
„A
magyar történelem egy olyan periódusában vagyunk, amikor 1848
bátorságát és 1867 bölcsességét váltakozva kell alkalmazni,
de úgy, hogy a kettő közül folyamatosan 48 szelleme legyen az
erősebb. Amennyiben ez sikerülhet, a világ sorsa Magyarországon
fordulhat kedvezőbbre.”
(Szabó
Zoltán: Küszöbről –
A magyar forradalom
Angliában 25. o.)
A
tőlem legtávolabbi
korszakolást Király
István professzor véste papírra 1956. december 23-án, vasárnap.
„Nyomottság
és idegesség bennem, Az egyetem, az állásügy izgat. Vagy talán
az, ami mögötte van, amit elárul rólad ez az ügy.
1.
Túlságosan a világ közepének tekintetted magad, a saját sebed
óriásira nő benned, s egy nagy kiáltozó sértettséggé válsz
egyszeriben.
2.
Ugyanakkor nem volt benned megértés mások sértettségével
szemben, megvetetted a »sértett
embereket«. Minden
megpróbáltatás leleplez, ez árulja el, mennyire tudod valóra
váltani szavaidat. Téged leleplezett.
3.
Rosszkedved, ingerültséged nem tudod rejteni. Hiányzik belőled a
lélek büszkesége. Egykönnyen megalázkodol.
4.
Letörsz, lélekben elfáradsz egyhamar.
5
Nem ismered a saját értékedet. Nincs súlyod. Ahogy a világ
kikiált, olybá veszed magadat.”
(Király
István: Napló: 1956-1989. 27-28.)
III.
„A
rádió bemondta, hogy 25-én reggel mindenki menjen be a
munkahelyére, induljon meg az élet, a fegyveres gócokat
felszámolják. Meg is indult az emberoszlop Budáról, át a
Lánchídon. A pesti hídfőnél friss vértócsa mellett rojtos
szélű rotációs röplap: »Elvtársak,
van fegyverünk! Általános sztrájkot!«
Ráismertem a betűnkre, nálunk nyomták. A Wesselényi utca sarkán
halott férfi fekszik, a Kossuth Lajos utcában a törmelék
és letépett villanydrótok között tolong a kíváncsi, a félelmet
nem ismerő pesti nép. A Kossuth Lajos utca és Múzeum körút
sarkán egy-egy orosz tank, a Puskin mozi mellett két mongol külsejű
szovjet katona.
Egyszer
csak sorozat hallik, porzik az utca. Az emberek (én és a feleségem
is) befutnak a Semmelweis utcába.
Csend.
Az
utca népe előbújik a kapuk alól, nyüzsög a tankok körül
kíváncsian és a fegyvereseknek drukkolva. Nem látni
fegyvereseket, csak itt-ott hallani néhány szót – ijedtet,
elégedettet.
A
Bástya mozi házából lőnek. Fönn a tetőn bújt el valaki, onnan
lő a járókelőkre. (…)
Valahonnan
mégis anyagot kellett szerezni, feleségemmel és Remete Ibolyával
elindulunk a Rádióközpont titkos épületébe, a Benczúr utcába.
A külföldieknek szánt híreket összeállító csoporthoz
kerülünk, náluk voltak már beolvasott anyagok. E papírokon is
látszott, milyen kutyafuttában, kapkodva és szervezetlenül
dolgozik a rádió. is. Kézzel írt fecnik, sebtében legépelt
papírok halmaza. Ez
a tegnapi műsor, köztük üzemek sorának bejelentkezése:
»Támogatják
a kormányt, elkezdik a munkát«
Persze, mindez csak ígéret – a munkások megkérdezése nélkül
került ide. A sztrájk tartott.”
Tatár
Imre és felesége elindulnak gyalog Pesterzsébetre, Péter fiukért.
„28-án
gondoltam egyet, meglátogattam a Munkás utcában Fehér Klárit és
Nemes Lacit.
Öröm,
meglepetés. Mi van? – kérdezik. Elszigetelten élnek. Mi a
megoldás? (…)
Az
emberek a kapuk előtt ácsorognak. Idegesek vagyunk. Éjjel a
szembelévő ház ablakába valaki a rádióját, és a Szabad
Európát bömböltette: Harcolni! Fegyverbe! Úgy érzem, mintha a
szomszéd kapukban ácsorgók tekintete a hátamba szúrna.
Megértettem, hogy aki tehetetlenül várakozik, azon okvetlenül
úrrá lesz a félelem. Nem érzek pánikhangulatot, csak nagyon
kellemetlent. Az utca az elektromos feszültség erejével várja,
kívánja a felkelők győzelmét. Csak így beszélnek a két
harcolófélről: „a mieink” és az „oroszok”. Minden más
kilátástalannak látszik – a szovjetnek ki kell mennie. Állítólag
itt van Mikojan és Szuszlov. Semmi okosat nem tudnak kisütni.”
Kenedi
János
1 Lectori
salutem. Kedves olvasó! Vigyázz, ez lopvány. Plágium, mert ezt a
rovatcímet Szántó Piroska vezette be a Holmiban rendszertelenül
megjelenő rovatában.